A mai politika környezetben nehezen hiszi el az ember, hogy létezik bármi is, amivel nagyjából a társadalom egésze egyetért. Ha elfogadjuk, hogy a politikai pártok egyfajta leképeződései a társadalomnak, akkor a pillanatkép reménytelenséget sugall. Talán a 2010 előtti alkotmányozási kísérletek a legjobb példái annak, hogy mekkora a pártok közötti értékkülönbség és hogy milyen kicsi az együttműködére, a kompromisszumra való hajlam. A rendszerbe szinte bele volt kódolva, hogy végül az egyik szereplő erővel fogja a saját akaratát érvényesíti. A kérdés csak az volt, hogy ki lesz az. 

Vajon van-e mégis bármi olyan téma, amiben a magyarok egyetértenek politikai hovatartozástól függetlenül. Ha visszatekintünk a rendszerváltást megelőző évekre, máris találunk egy ilyen témát: a nyugathoz való felzárkózás. Párthovatartozástól, értékektől függetlenül az emberek jobban akartak élni, ha lehet legalább olyan jól, mint a sógoréknál. A vonatkoztatási pont egyértelműen Ausztria volt. Attól kezdve, hogy a magyarok valamelyest szabadon átjárhattak Bécsbe vásárolni döbbenten tapasztalták az életszínvonalbeli különbséget. Ez ásta alá a szocializmus társadalmi legitimációját, hiszen bizonyítottan nem tudta megadni az embereknek azt, amit szerettek volna: jól élni.

Ezzel a vággyal és ennek elérésének céljával indult neki gyakorlatilag minden párt a rendszerváltásnak. Vajon mit mutatnak a tények, mennyire volt sikeres ez a folyamat? 

A felzárkózás sikerességének megállapotásához az egy főre jutó GDP-t fogom használni indikátornak. Tudom, hogy nem tökéletes mérőszám, de mégis képet mutat egy gazdaság fejlettségéről. 

Ez első ábrán a V4 országok és Románia adatai láthatóak. E szerint nagyjából 1993-ig az éltanuló szerepben a legjobb teljesítményt nyújtottuk a régióban. Majd ezt követően egészen 1998-ig lassult a gazdaságunk, eközben az első helyről visszacsúsztunk a harmadik helyre. 1998-ban újra növekeésnek indult a mutatónk, beértük Szlovákiát, de ez a lendület előbb megtört 2002-ben, majd 2010-re erős visszaesést követően Szlovákia szintjéről Lengyelországéra estünk. 2010 után a lendületet visszaszereztük, ami elég ahhoz, hogy lépést tartsunk a többi országgal, de a korábban szerzett lemaradásokat nem tudtuk behozni. Közben Románia közelít hozzánk. Az a Románia, amely fontos lélektani szerepet tölt be a magyaroknál, mint viszonyítási pont. 

Ezek az adatok alkalmasak arra, hogy a mai két nagy politikai narratívát alátámasszák. A baloldal narratívája szerint a régióban viszaesett a teljesítményünk és egykori éllovasból ma a négy ország sereghajtója lettünk, sőt hamarosan beér minket Románia is. A jobboldali narratíva szerint a baloldali kormányzások tönkretették az országot, a Fidesz kormányzása alatt pedig újra növekedési pályára állt az ország. Mindkét narratíva ugyanazon adatokra alapszik és mindkettő igaz. Pogátsa Zoltánt idézve azonban az emberekben joggal alakulhatott ki az a kép, hogy a baloldali kormányzás gazdasági visszesést, majd megszorításokat hoznak, míg a jobboldali kormányzás gazdasági fellendüléssel és életszínvonal emelkedéssel jár. Ez az egyik olyan elem, amely megmagyarázhatja a Fidesz töretlen sikerét az elmúlt 10 évben. Azonban én szeretnék egy harmadik narratívát is felkínálni. 

A második ábrán tisztán látszik, hogy nem sikerült utólérnünk Ausztriát, sőt nem elég, hogy az 1990-es szintjét sem értük el, de a különbség a két ország mérőszáma között egyre növekszik. Vagyis közeledés helyett egy-két évet leszámítva inkább távolodunk. 

A harmadik ábrán lászik, hogy bármennyire is jobban teljesítettek a régió egyes országai, ők is ugyanebben a helyzetben vannak. Kijelenthető, hogy az a gazdasági modell, amelyet régió megvalósított, alkalmatlan a fejlett nyugati gazdaságokhoz való felzárkózásra. Természetesen nem mindegy, hogy ebben a modellben melyik ország hogyan teljesít, hiszen Csehország egy főre jutó GDP-je 2017-ben 40%-kal volt magasabb Magyarország mutatójánál, ami nem elhanyagolható különbség. 

Mi csapódik le ebből a politikában? Gyakorlatilag semmi. A kormány és az ellenzék is megkeresi az adatoknak egy olyan magyarázatát, amely a saját szavazói bázisát erősíti. Eközben a felzárkózás teljesen kiesett a pártok témái közül, nem jelenik meg a programokban. Sőt, az értelmiségi diskurzusokból is kikopott néhány üdítő kivételtől eltekintve. Mintha mindenki elvesztette volna a hitét a felzárkózás lehetőségében, és az egyetlen, valódi társadalmi konszenzust jelentő ügy helyét mindenhol átvették a szimbolikus témák. Pedig a felzárkózás nem lehetetlen, csak rajtunk múlik. Egy következő bejegyzésben erről fogok írni. 

Olyan politikai erőre lenne szükség, amely képes választ adni a felzárkózás kérdésére és társadalmi bázist tud kialakítani a programja megvalósításához.

Az elmúlt hónapokban sokat merengtem az elmúlt harminc éven. Hogyan juthatott a politikai kultúrának a mostani állapotba? Hogyan tudnánk előre lépni?

A tévedés jogát fenntartva az én észlelésemben a régi baloldal, később a balliberális oldal rúgta fel folyamatosan a játékszabályokat, amelyre a jobboldal reagált. Ez a reakció vezetett a mai jobboldalhoz, amelynek bármilyen rosszat is fel akar róni bárki, annak előzményét mindig meg lehet találni a baloldalon.

A jobboldaliak le akarták győzni a baloldalt. Elhittük, hogy ez csak a saját eszközeikkel lehetséges. Elhittük, hogy a győzelem után majd minden megváltozik és az eszközeik használatától nem válunk olyanokká, mint ők. A baloldal legyőzetett, revansot vettek rajtuk. Sőt, minden nap, újra és újra. És mégsem lett jobb.

Miközben ezek a kérdések foglalkoztattak Istentiszteleten kezembe nyomtak egy igét. Hetekig hordtam a zsebemben és forgattam magamban. Mert ez a válasz, a keresztény válasz a kérdésre. Ahogy Jézustól megszoktuk nagyon egyszerű de piszok nehéz utat ajánl. Nem lesz népszerű, nem harcos, legalábbis nem úgy, ahogy ma gondoljuk. Íme az ige, amin hónapok óta rágódok, és ami kiút lehet a mai állapotokból:

Rosszért rosszal senkinek ne fizessetek. Törekedjetek arra, ami jó minden ember szemében. Amennyire rajtatok áll, éljetek mindenkivel békességben. Ne szolgáltassatok magatoknak igazságot, szeretteim, hanem hagyjatok teret az Isten haragjának, hiszen írva van: „Enyém a bosszú, én majd megfizetek” – mondja az Úr. Sőt, ha ellenséged éhezik, adj neki enni, ha szomjazik, adj neki inni. Ha ezt teszed, izzó parazsat raksz a fejére. Ne engedd, hogy legyőzzön a rossz, inkább te győzd le a rosszat jóval. (Rómabeliekhez írt levél 12:17-21)

"Riasztó, ami Magyarországon történik. Most azt akarja Orbán, hogy több "igazi" magyar gyermek szülessen. A politika bűzlik a '30-as évektől, és jobboldali populistaként ködösíteni kell, hogy ez a fajta politika milyen következményekkel jár arra az önállóságra nézve, amiért a nők küzdöttek."

Így reagált Annika Strandhall, svéd szociális ügyekért felelős miniszter arra, amikor pár hete Orbán Viktor bejelentette a kormány új családvédelmi programját. Nem nehéz dekódolni, hogy a svéd politikus Hitlerre és a náci Németország családpolitikájára célozhat.  Ez újabb muníciót adott egyes ellenzéki csoporotok kezébe, hogy újra elővegyék a Fidesszel kapcsolatban a fasiszta kártyát. Most tekintsünk el attól, hogy a baloldali narratíva, követve a 40-50-es évek kommunista narratíváját összemossa a nemzetiszocialista és fasiszta fogalmakat.. Valószínűsíthetjük, hogy a miniszter asszony Hitler németországának családpolitikájára célzott.

Érdekes, hogy nekem is a 30-as évek jutottak eszembe, de nem Németország, hanem Svédország vonatkozásában. Ahhoz, hogy eldönthessük kinek van igaza, meg kell vizsgálni a két ország családpolitikáját az adott időszakban. 

Svédország

Az 1920-as évekre egész Skandináviában, így Svédországban is drámaian esett a termékenységi ráta. A termékenységi arányszám a szülőképes korú nőkre vetített átlagos gyerekszám. 1900-ban Svédországban ez a mutató még 4 volt, de 1926-ra, vagyis kevesebb, mint 3 évtized alatt 2,08-ra csökkent. (A népesség fenntartásához legalább 2,1-es érték szükséges.)

Bár a számok ismertek voltak, a közvélemény hozzáállása lényegében változatlan maradt.  A változást Alva és Gunnar Myrdal (közgazdászok és szociáldemokrata politikusok, a jóléti állam egyik fő teoretikusai) 1934 végén publikált könyve a Népesedési Kérdés Krízise (Kris i Belfolkningfragen) hozta meg. A könyv a népesedési trendeket magyarázta meg és a népesség csökkenés lehetséges következményeit taglalta. Felvázolta az alacsony termékenyégi mutató lehetséges okait és megoldási javaslatokat fogalmazott meg. A könyvnek óriási hatása volt Skandináviában és az Egyesült Királyságban is.  Felhívta a figyelmet arra, hogy az alacsony születésszám miatti népességcsökkenés akadályt jelent a gazdasági növekedésben és az eltartó-eltartott arányszám romlása miatt a szociális ellátások színvonala sem lesz fenntartható. (Ugye ismerős helyzet?) Fontos kiemelni, hogy szerintük a jóléti rendszer megvalósíthatóságának és fenntartásának feltétele bizonyos méretű népesség és annak állandó, megfelelő mértékű növekedése!  Az írásuk és ezzel párhuzamosan a rendszeres rádióműsoraik nemcsak a problémát magyarázta el, hanem megoldási javaslatokat tett. Először is cáfolta kor konzervatív álláspontját, miszerint a gazdasági növekedés automatikusan meg fogja oldani a népesedési problémákat. Komoly szociális támogatórendszer bevezetését javasolták, amely ösztönzi a gyermekvállalást megfelelő társadalmi és gazdasági, munkaerőpiaci környezet kialakításával.

A mai magyar szociálpolitika jótékonyan megfeledkezik erről, de a könyv foglalkozik a „folkmaterial” kérdésével. Vagyis azzal, hogyan lehet a támogatások célzásával és akár az eugenika segítségével javítani a népesség emberanyagát. Ebből végül semmi sem valósult meg, világháború elsöpörte az eugenikát és a célzott támogatások is kikoptak később a svéd rendszerből.  (Ha a kormányzati kommunikációval foglalkozó emberek közelében olvasta volna valaki a könyvet, valószínűleg a folkmaterial kényelmetlen kérdésével vágtak volna vissza a miniszternek.)

A következő években a tervekből valóság lett és sorra születtek a kormányzati intézkedések:

• Bár 1900 óta létezett az iparban dolgozó nők számára némi szülési szabadság, ez mindössze két hetes volt fizetés és törvényi védelem nélkül. 1939-től törvény tiltotta, hogy eljegyzés vagy házasság miatt elbocsájtsák a nőket, ezt a védelmet 1946-ban kiterjesztették a várandóság időszakára is.
• 1937-ben a szüléskor járó fizetetlen szabadságot a szülés előtti és utáni 6-6 hétre hosszabbították meg. Az állami egészségügyi szolgáltatás 1947-55 közötti létrejöttéig azonban a kieső fizetésüket csak megfelelő egészségügyi biztosítással tudták pótolni.  
• 1943-ban vezették be az elvileg mindenki számára elérhető bölcsődei és óvodai ellátást, bár kezdetben nehezen működött és csak a felsőbb osztályok tudták igazán igénybe venni.
• Az 1930-as évek végén indította el a kormány a családi pótlék rendszerét, amelynek célja a gyermekvállalás ösztönzése volt. Nagy viták voltak, hogy univerzális, vagyis alanyi jogon vagy rászorultsági elven, pénzben vagy természetben járjon a támogatás. Kezdetben rászorultsági alapon ítélték oda és természetben juttatták. Így vezették be a szegény anyák támogatását 1937-ben, majd egészítették ki ezt a juttatást 1937-ben iskolai étkeztetési programmal. 1948-tól viszont mindenkinek alanyi jogon járt a családi pótlék, ha 16 éven aluli gyereket nevelt.

A ma ismert nagyvonalú svéd családtámogatási rendszer a 60-as években újabb hullámban tovább fejlesztve ezekre az ellátásokra épült fel.

Németország

Németországban a svédhez hasonló népesedési folyamatok játszódtak le. 1900-ben még 4,93 volt a termékenységi arányszám, amely ezt követően folyamatosan zuhant, míg 1927-re a reprodukciós határ alá zuhant, 1,98-as értékkel. A népesség rohamos csökkenésére a náci Németország adott válaszokat. Bár a weimari köztársaság nagyon progresszív volt a nők politikai jogait illetően, a társadalmi státuszukról való gondolkodásmód nem nagyon változott a császárság óta. II. Vilmosnak tulajdonítják a 3K, vagyis a „Kinder, Küche, Kirche” szlogent, ami elég pontosan kijelölte a nők helyét a családban. A náci kormányzat ezt erősítette fel és bár a szavazati joguktól nem, de a politikai szerepvállalás lehetőségétől megfosztotta a nőket. Az életmódjukban korlátozta őket, nem nézték jó szemel a sminkelés, a nadrágviselést, a hajfestést és a nyilvános dohányzást, a független nő egyenesen deviánsnak számított. Nem tartották előnyösnek a vékony női ideált sem, mert károsnak gondolták a termékenység és a szülés szempontjából. A tiltások mellett konkrét kormányzati intézkedéseket is hoztak a gyerekszám növelésére.

• Betiltották az abortuszt és a nagycsaládos modellt tették meg kívánatosnak.
• Létrehozták az Anyák Keresztje kitüntetést. 5. gyermekért a bronz, 6-7. gyermekért az ezüst, 8. gyermekért pedig az arany fokozat járt. 3 millió nő kapott ilyen kitüntetést.
• 1933-ban törvényt hoztak a házasság ösztönzésére. Az friss házasok 1000 birodalmi márka kölcsönt kaptak. (Számításaim szerint ennek mai értéke 4-500 000 Ft körül van) Ebből minden gyermek után elengedtek 250 márkát.
• A munkanélküliség csökkentését célzó törvény további pénzügyi ösztönzőkkel motiválta a nőket az otthonmaradásra.
• 1943-ig a nőket mentesítették a sorozás alól
• 1935-ben megalapították a Lebensborn-t, egyfajta anyaotthon hálózatot, melynek célja az árja faj nemesítése volt. Itt a nők, akár családi háttér nélkül is megfelelő ellátás mellett tudták világrahozni az állam által kívánatosnak vélt vérvonalú utódokat. Sőt, az elfoglalt országokban árjának gondolt gyermekeket is raboltak, akiket 6 éves korukig ezekben az otthonkban neveltek.  

Nem szabad elfelejteni, hogy a nácik csak az árja népesség növekedését tűzték ki célul. A pozitív ösztönzők mellett a nem árja társadalmi csoportokkal szemben számos negatív intézkedést hoztak. Ilyen volt a kényszersterilizálás, amely az értelmi és fizikai fogyatékkal élők mellett az öröklőtt betegségek hordozóit, de még a Rajnavidéki színesbőrű francia katonák félvér gyermekeit is érintette. A nem árja kisebbségektől elvették az állampolgárságot, így az állami ösztönző programokból is kizárták őket. Mint tudjuk ezzel nem elégedtek meg és a lágerek világa, a fizikai megsemmisítés várt a zsidókra, cigányokra és minden nem kívánatos csoportra. 

Mindhárom esetben az ország vezetői felismerték a népességcsökkenés veszélyét, annak kockázatait és a közbeszéd tárgyává tették a kérdést. Emellett állami intézkedésekkel kívánták növelni megszületett gyermekek számát. A három program közötti hasonlóság itt véget is ér.  

Míg a hitleri családtámogatási modell a nők otthonmaradását, vagyis korábbi egykeresős patriarchális családmodell visszaállítását célozta, addig a svéd modell célja az anyaság és a munka (karrier) összehangolása volt. A németek lelki és társadalmi nyomást gyakoroltak a nőkre, eközben a svédek olyan társadalmi és gazdasági környezetet akartak teremteni, amelyben szívesen és saját akaratukból szülnek a nők, pontosabban így vállalnak gyermeket a családok.  A svéd modell ennek megfelelően csak pozitív ösztönzőket tartalmaz. A német modell a pozitív ösztönzők mellett olyan intézkedéseket is tartalmaznak amelyek nehezen nevezhetők negatív ösztönzőnek, inkább az emberiesség ellen elkövetett bűncselekmények sorozatának.

A kormány 7 pontos családvédelmi tervének 4 pontja a családalapítás anyagi terheit akarja csökkenteni, 3 pontja pedig a nők munkaerőpiaci helyzetét kívánja erősíteni. Mind pozitív ösztönző támogatás és a nők számára összehangolhatóvá kívánja tenni a családot és a karriert. Minden elemében és céljában is a Fidesz terve a svéd jóléti modell alapját jelentő családtámogatási rendszerre hasonlít. Egy fontos különbség van. A kezdeti viták ellenére a svéd modell az univerzális ellátások mellett döntött, vagyis nem céloz. A hazai rendszer eddigi gyakorlata (alanyi jogon járó családi pótlék alacsony szinten tartása, támogatás jelentős része családi adókedvezményeken keresztül való juttatása) nem felvállaltan, de céloz. A dolgozó, nem a társadalom alsó harmadába tartozó családok gyermekvállalását ösztönzi elsősorban. Ezen különbség ellenére is a magyar program a svéd modell közeli rokona, miközben mentalitásában és céljait tekintve fényévekre van a náci németország modelljétől.

A miniszterelnök két évvel korábbi, az etnikai homogenitás megőrzéséről szóló nyilatkozatának összekapcsolása a bejelentéssel alkalmas lehet a svéd miniszter gondolatmenetének alátámasztására. Ez azonban amellett, hogy még a jobboldalon is vitát váltott ki, azóta egyszer sem került újra semmilyen formában.

Vagyis az a furcsa helyzet áll elő, hogy míg a kormány családpolitikája valójában klasszikus szociáldemokrata alapokon nyugszik, eközben a baloldali identitással rendelkező ellenzék a régi konzervatív narratívával válaszol.

Eredmények

Svédországban 1942-re a reprodukciós szint fölé emelkedett a termékenységi ráta és 25 éven keresztül növekedett a népesség. Később hullámzó értéket mutatott, és bár ma is Európa egyik legmagasabb értékét tudják felmutatni, ismét tartósan a reprodukciós szint alatt van. Németországban már 1938-ra sikerült 2,1 fölé tornázni az arányszámot, de 1942 után, valószínűleg a háború miatt visszaesett. A háború után ismét sikerült 1970-ig a reprodukciós szint felett tartani a mutatót, de utána bezuhant. Igaz, ez már egy másik történet.

Vagyis a családtámogatási rendszerek hatással tudnak lenni a gyerekszámra. Ezek a programok azonban láthatóan csak egy-két évtizedig fejtik ki hatásukat, utána új programra van szükség. Ennek oka lehet az is, hogy a növekedés nem csak magának a közvetlen anyagi támogatásoknak az eredménye. Szerepet játszik benne a közvélemény érzékenyítése, az emberek értékrendjének változása, a problématudat megteremtése, a társadalom depresszióból való kiemelése és a reményt adó politikai víziók léte is.  

„A válság összes elemeit összefoglalja s egyben megmagyarázza az az ellentét, mely a demokrácia helyes értelmezése tárgyában a két oldal között fennáll. E két szemben álló oldal, nevezzük őket egyszerűség kedvéért kisgazda oldalnak és kommunista oldalnak, kölcsönösen ajkbiggyesztve beszél a másik oldal demokráciájáról, és körülbelül úgy állítja be a kérdést, hogy Magyarországon addig nem lesz igazi demokrácia, amíg a másik fél ki nem kapcsolódik a játékból.” (Bibó István: A magyar demokrácia válsága)

Ijesztő mennyire aktuálisak Bibó 74 éve papírra vetett szavai. Ha a kisgazda szót jobboldalira, a kommunista szó baloldalira cserélnénk akkor bármelyik elemző mai írásában megállná a helyét a megállapítás. Ez világít rá az egyik olyan okra, ami miatt a demokráciánk válságban van. Nem, ez nem pontos kifejezés. Valójában nem volt minek válságba kerülni mert sosem jött létre valódi demokrácia Magyarországon. Ennek alapfeltételei nem voltak adottak, csak azok látszatai születtek meg. A demokrácia egyik alapfeltétele a többpártrendszer, a politikai pluralizmus.

Erről beszél Antall József is több alkalommal. (53. perc) A demokráciához szükség van egy kormányzó pártra és egy kormányzó képes ellenzékre is. Vagyis a demokráciának nemcsak az a feltétele, hogy több pártra lehessen szavazni a választásokon, hanem kell legyen valós alternatívája a kormányzó pártoknak. Ebben mindig van felelőssége a kormányzó pártnak. Ezen gondolat mentén haladva a demokrácia része, annak fokmérője a poltikai váltógazdaság. A politikai váltógazdaságot azonban nem úgy értette Antall, hogy ciklusonként változnak kormányzatok. Hosszabb, több ciklust felölelő kormányzati időszakról beszél, ami alatt ki tud teljesedni egy irányzat elképzelése, testet tud ölteni a politikája. Természetesen csak akkor, ha erre a választópolgároktól felhatalmazást kap. Érdemes megnézni, hogy a felzárkózó országok fejlődési szakaszai alatt általában egy párt kormányoz hosszú időn keresztül. Ez, ha nem is teljes társadalmi konszenzust, de hosszú időn át kitartó nagyarányú támogatottságot feltételez. Ehhez olyan társadalmi vízióra van szükség, ami mellé fel tudnak sorakozni a választók és a kezdeti nehézségeket is elfogadják. 

Magán a technikai feltételen túl van a többpártrendszernek egy lelki oldala is, amely maga a politikai pluralizmus. Vagyis, hogy a választópolgárok, köztük a politikusok el tudják képzelni és el tudják fogadni azt a lehetőséget, hogy nem az ő pártjuk kerül hatalomra. Vagyis nem fogják a másik párt hatalmát a nemzetre leselkedő legnagyobb veszélynek érezni, ami ellen pont emiatt bármilyen eszköz megengedhető. És ez az ami már a kezdetektől fogva hiányzott Magarországon, sosem volt valódi politikai pluralizmus. A kezdetekkor még csak perifériális vélemények (mucsa vs. apák és fiúk) gyorsan fősodorrá váltak. Mindig is úgy tekintettünk a többi pártra, mind ideiglenes rendszerhibára. Ez az oka a folyamatos határátlépéseknek, a spirálisan romló közéleti színvonalnak, a tényalapú vitakultúra kihalásának, a negatív kampány felülkerekedésének, a karaktergyilkos, személyeskedő, a másikat megsemmisíteni szándékozó politizálás elterjedésének. 

De a szemlélődésen túl a lényeges kérdés, hogy mitől fog mindez megváltozni? Ha valaki egy bölcs vezetőtől, egy felvilágosult párttól vagy külső szereplőtől várja a megoldást súlyosan téved. Ez csakis a politikai kultúránk cseréjével fog megváltozni. Vagyis csak akkor lesz változás ha a választópolgárok, konkrétan én és Ön, Te és én megváltoztatjuk a gondolkodásunkat. Fájni fog, mert ez azt is jelenti, hogy senki sem fog igazságot szolgáltatni, senkinek sem fogják jóvá tenni az elmúlt 30 év sérelmeit. Nem nyeri meg senki sem az elmúlt 30 évet, hanem túllépünk rajta, kilépünk az eddigi keretekből és nem nézünk vissza.  Egyszerűen húzni kell egy vonalat ma és elkezdeni másképp tekinteni arra, akinek más véleménye van. Akkor is meg kell tenni ezt, ha senki más nem teszi meg. Akkor fog elérkezni a változás, ha az így gondolkodó emberek, bal- és jobboldaliak, száma eléri a kritikus tömeget. Akkor fog hirtelen átfordulni minden.

Váratlanul feltámadt az ellenzék. Nemcsak a cselekvőképes politikai erő szerepébe - vagy annak látszatába - tért vissza, de még utcára is tudta vinni az embereket. A kormánypártok ezt rendzavarásnak és a demokrácia elleni támadásnak értékelik, ami természetes. De ez már a politikai marketing terepe. 

Ami sokkal érdekesebb, az az, hogy a számomra vártnál sokkal hamarabb elindult a babérok learatása. Az MSZP elnöke Tóth Bertalan gyorsan le is nyilatkozta, hogy az egész az MSZP ötlete volt majd posztolt egy képet, amelyen az ellenzéki vezetők az ő irodájában tartanak megbeszélést. (Persze előtte megvárta, hogy nem lesz-e valami komoly retorzió az eseményekért.) Vagyis értsük úgy, hogy az MSZP az ellenzék vezető ereje. Hasonló rátelepedés látható a Momentum részéről is, amely külön tüntetést szervezett a Szabadság térre és miután mérhetővé vált az ő hozzájárulásuk az eseményekhez, csak ezt követően csatlakoztak a tüntetéshez. Csütörtök este aztán számos esetben balhét provokáltak, hogy egyrészt felhívják magukra a figyelmet, másrészt a legcselekvőbb ellenzéki erő szerepébe pozicionálják magukat. Úgy kellett nekik az alelnökük őrizetbe vétele, mint egy falat kenyér. Fegyőr pedig nagyon vágyik rá, hogy ő is mártír szerepbe kerülhessen.

Az MSZP háza táján is történik valami. Először Komjáthi Imre (őszintén, hallott már róla valaki?) ugrik fel a színpadra és zászlót lobogtatva veti magát a rendőrök karjaiba. Azóta is vívódom magamban, hogy ez valami átgondolt médiahack vagy egy komikussá váló párt végóráját láthatjuk? A térdsérüléssel együtt lett volna hírértéke az akciónak, ha az MSZP kommunikációsai el nem bénázzák az egészet. Ez a mostani nyilatkozat vajon egyéni akció, ami véletlenül jól sült el, vagy a kommunikációs osztály magához tért a delíriumból?

Ahogy várható volt, minden párt a maga támogatottságát kívánja építeni az eseményekből, ami azonban gyorsan az egész akció halálához vezethet. Ez a közlegelők tragédiájának szép példája. Miután az MSZP lépett minden más párt lépéskényszerbe került. Vagy átadják a politikai hasznot az MSZP-nek vagy megindul a szétesés. Az igazán meglepő az, hogy nem Gyurcsány Ferenc lépett először! (Egyébként is, hol van Gyurcsány? Nem, mintha hiányozna.)

Az események rámutatnak az ellenzék legnagyobb problémájára, az integrálóerőként fellépő párt hiányára. A mai, és ugyanígy a 2010 előtti választási rendszer is kétféle egyensúlyi állapotot ismer. Vagy minden oldalon széttöredezett a pártstruktúra vagy mindkét oldalt egy nagy párt integrálja. Ez legutóbb 2010-ben borult fel és az ellenzék majdnem 9 éve képtelen megoldani ezt a feladatot. Az új pártok nem vállalják fel a konfliktust, az MSZP és a róla letört DK, de talán leginkább a hozzájuk egzisztenciálisan kötődő baloldali elit mindent megtesz, hogy nehogy felnőjön mellettük egy új, hitelességi válságtól mentes párt, amely integráló szerepet tölthetne be a baloldalon. Ez ugyanis az MSZP/DK halálát jelentené. Ezt a taktikai játékot hívják összefogásnak. Az ellenzék most dönthet úgy, hogy végre beleáll a szerepébe és lejátsza ezt a halasztható de nem megúszható meccset. 

Ahhoz azonban először identitást és politikai víziót kellene találnia maguknak. Lehet, hogy most az emberek melletti kiállás vízió látszatát keltheti, de valójában csak protestmunka. Reakció arra a témára, amelyet ismét a Fidesz hozott be. Ráadásul a túlóra jelenlegi szabályozásának az elutasítása csak az LMP és a Jobbik antiglobalista ideológiájába fér bele. A DK felvállaltan neoliberális, az MSZP eddig kormányon mindig neoliberálisként viselkedett.  

A helyzet lényege egyelőre nem változott, a közéletet továbbra is a Fidesz tematizálja, az ellenzék csak reagál. Most esélyük nyílt a változásra. Meglátjuk melyik párt hogyan tud élni vele. 

Elstartolt a Mindenki Magyarországáért Mozgalom. Sokan hónapok óta reménykedve tekintenek Márki-Zay Péterre, hogy talán ő hozza el a várva-várt változást. Én jelenleg erre nem látok esélyt. 

A hódmezővásárhelyi polgármester választás mindenkinek váratlan nagy sokk volt. Az ellenzéki oldalon erősítette a reményt, hogy a Fidesz legyőzhető, a kormánypártiak pedig megrettentek. Pedig egyikre sem volt ok. Ugyanis nem egy ellenzéki összefogás jutott győzelemre, hanem egy ellenzéki pártoktól független, azok értékrendjétől távol álló jelölt győzte le kihívóját. Mindezt az ellenzék teljes távolmaradása mellett! Vagyis ha van Hódmezővásárhelynek üzenete, az az, hogy legyőzhető a Fidesz, egy merőben más ellenzékkel. Ez pedig nem tetszik az ellenzéki pártoknak, akkor se, ha nyilvánosan nem vállalják fel ezt a véleményüket. 

Képzeljük el, hogy a következő négy évben az összes választáson minden településen illetve választókörzetben egy hiteles, tisztességes, de eddig ismeretlen és a pártoktól független jelölt indul egyedül a kormánypárti jelölttel szemben. A kormányt így leválthatják, igen. De ez egyet jelent az összes ellenzéki párt megsemmisülésével is. Egyrészt a pozíciók és a finanszírozásuk elvesztésével ellehetetlenülnek, másrészt a szereplési lehetőségüktől megfosztva elképzeléseiket sem tudják megosztani. (Már ha rendelkeznének ilyennel.) Ellehetetlenülnek és láthatatlanná vállnak. Érthető, hogy ennél még a tartósan ellenzéki szerep is vonzóbb az ellenzéki pártoknak, az egzisztenciájukat féltő politikusoknak.   

Ha valami csoda folytán mégis véghez tudná vinni MZP a tervét az eredmény kétséges lenne. Egy halom független képviselő laza halmazát kapnánk szilárd ideológiai irányvonal és elképzelés nélkül. Ha annyi lenne a cél, hogy leváltsák Orbán Viktort ez épp elég lenne. De leváltani Orbán Viktort nem politikai program, nem társadalmi vízió. A jelenlegi ellenzéki pártok többségének pedig továbbra sincs ennél több mondanivalója. Ez a helyzet kulcsa. Nem fogja megúszni az ellenzék a pártszervezés és a politikai vízióalkotás munkáját. Előbb-utóbb valakinek el kell végeznie ezt a feladatot és integrálnia kell a baloldalt. Először a jelenlegi baloldali pártokkal szemben kell alternatívát kínálni. Amint ellenzéki oldalon megtörtént az átrendeződés, akkor lehet felvenni a kesztyűt a kormánypártokkal. Ugyanis a jelenlegi, de a 2010 előtti választási rendszerben is csak akkor van valódi verseny, ha mindkét térfélen ugyanaz a felállás. Vagy két nagy, a saját oldalát javarészt integrálni képes párt uralja a politikai palettát (1998, 2002, 2006), vagy a bal és jobboldal is töredezett, kicsi és közepes pártok halmazából áll (1990). Minden más esetben (1994, 2010, 2014, 2018) a verseny lefutott. 

Ezért pótcselekvés a jelenlegi helyzet bebetonozását célzó “Összefogás” és a Mindenki Magyarországáért Mozgalom is, amely valójában konfliktuskerülő módon akarja felváltani az ellenzéket. 

Az ellenzék még mindig a megúszásra játszik. Ahogyan megúszásra játszik a kritikus, a kormánypártokról letörő jobboldali értelmiség is, amely nem vállalja fel se a véleményét, se a politikai erővé való szerveződés munkáját. 

A kisfiam rendszeresen hordja haza a csúnya szavakat. Néha bepróbálkozik eggyel, hogy lássa valóban csúnya-e és ha igen mennyire. Nem baj ez. A kulturált ember is ismeri ezeket a szavakat, csak nem használja. Ezt tanulja most. 

Én meg közben gondolkodom, hogy mi végre is az egész. A PC alól való felszabadulás álcája alatt a közélet elkezdett visszasüllyedni a primitív állapotába. Ma már nem gáz G betűs szavakat kimondani, leírni. Sőt, ma már a menő, fancy műsorokban csak úgy repkednek a b+-ok és társai. Mert vége az intellektuális elnyomásnak, ugye? De igazából csak kiteljesedik a rendszerváltás óta fejlődő magyar politikai kultúra, amelynek része az erőszak. A helyzetnek nincs semmi oka, hogy megváltozzon magától. 

Nekünk, állampolgároknak kell erőszakmentessé tenni a politikai kommunikációt is. 

Hallgatom Puzsér beszédét, amit a CEU-s tüntetésen mondott. Az a helyzet, Kedves Robi, hogy semmiben sem különbözöl az általad kárhoztatott politikai közegtől. Mert nem lehet az erőszakot kiűzni erőszakkal. Márpedig egymás minősítése, megalázása erőszak. 

Nem mondunk olyat emberre, hogy bajszos szar! Nem azért, mert a köztársasági elnök, hanem azért mert ember! Akkor se, ha nem értünk vele egyet. Akkor se, ha úgy érzed bűnt követ el. 

A változás ott kezdődne, hogy tiszteljük a másikban az embert. A változás még várat magára.

Jó ideje foglalkoztat az a gondolat, hogy hiányzik a politikai diskurzusokból a demokráciának olyan meghatározása, amely mentén objektíven mérhetővé válik egy kormányzatról, hogy demokratikus-e vagy sem. Miután ilyen definíció sehol nem lelhető fel úgy döntöttem, hogy előkeresem a pártok, ideológiai oldalak demokrácia meghatározásait és ebből próbálok meg összeállítani egy demokrácia képet.  

Az előző részben a rendszerváltás időszakának nyilatkozatait vizsgáltam. Most ugrunk egy évet előre az időben és az 1991-es ellenzék demokratikus credóját, a Demokratikus Chartát vizsgálom meg, hogy található-e benne használható demokrácia definíció. 

Külön érdekesség, hogy bármennyire is kutattam, nem találtam meg az eredeti szöveget elektronikusan. Ezért is fogom eredeti formában, teljes terjedelemben közzétenni itt a chartát. Akit bővebben érdekel a Demokratikus Charta történet itt talál olvasnivalót. 

1991. augusztában egy találkozón Konrád György vetette fel egy demokrtaikus minimumról szóló nyilatkozat megalkotásának az ötletét. A nyilatkozat szükségességét a rendszerváltást követő évek eseményeivel indokolták, mégis, tljes érdektelenséggel találkozott a felvetés. Szeptember 5-én azonban megjelent a “Kónya dolgozat”, amely komoly felháborodást váltott ki a baloldalon, hiszen az Antall Kormány tekintélyuralmi rendszer kiépítésére tett kísérletét látták benne. Erre reagálva 1991. szeptember 27-én jelent meg a Demokratikus Charta négy napilapban 162 értelmiségi aláírásával 

........

Demokratikus Charta, 1991

I. 

Mi, e charta aláírói, magyar demokraták, pártállásunkra való tekintet nélkül úgy látjuk, hogy hazánkban akadozik a demokratikus átalakulás.Sokan nemcsak azért fordulnak el a politikától, mert életkörülményeik tovább romlottak, hanem azért is, mert nem ilyennek képzelték a demokráciát. Tudjuk, hogy mint minden történelmi méretű átalakulásnak, hazánk e sorsdöntő korszakának fogyatékosságai mellett vannak kétségbevonhatatlan eredményei is. 

II. 

Mi ezeket az eredményeket szeretnénk megőrizni, és ezért szükségesnek tartjuk kinyilvánítani, hogy milyen Magyar Köztársaságot akarunk. 

1. Demokrácia akkor lesz, ha a jogállam eszméjéhez híven tiszteletben tartjuk a Magyar Köztársaság jogrendjét és demokratikus intézményrendszerét. 
2. Demokrácia akkor lesz, ha a polgárnak nem kell tartania a mindenkori hatalomtól mert a magánszféra  önállóságát az állam túlhatalmával szemben megvédi a jog. 
3. Demokrácia akkor lesz, ha az állam késedelem nélkül visszavonul a gazdaság jelentős részéből, ha a privatizáció üteme felgyorsul, s ha a még állami tulajdonban lévő vállalatok, bankok nem a mindenkori kormány hitbizományai lesznek, ha tehát vezetőiket nem a kormánypártok hatalmi-politikai törekvései szerint nevezik ki, hanem kimagasló szakértelmük alapján. 
4. Demokrácia akkor lesz, ha az új vállalkozások üzletmenetüket semleges és támogató szabályokra építhetik, és az új vállalkozók indulása nem függ a mindenkori állami hivatalnokok, politikai tisztségviselők kegyétől. 
5. Demokrácia akkor lesz, ha az állam biztosítja az ország minden lakosának az elemi szociális ellátást. 
6. Demokrácia akkor lesz, ha a dolgozók által létrehozott a munkaadóktól és az államtól egyaránt független szakszervezetek védik a munkavállalói érdekeket, és ha a szakszervezetekben tevékenykedőket törvényes biztosítékok oltalmazzák mindennemű megtorlással szemben.
7. Demokrácia akkor lesz, ha a mindenkori hatalmi-politikai erők tartózkodnak a független bírói hatalom befolyásától, ha az állam a társadalmi megbékélés szándékától vezérelve elutasítja az önkényes, kivételes törvények gondolatát, és a Magyar Köztársaságban soha nem kerül sor politikai megtorlásra. 
8. Demokrácia akkor lesz, ha a mindenkori kormánytöbbség tudomásul veszi, hogy a legitim törvényhozó és végrehajtó hatalmának korlátot szab a Magyar Köztársaság Alkotmánya , aminek betartása fölött a független Alkotmánybíróság őrködik. 
9. Demokrácia akkor lesz, ha a lakosok által választott szabad önkormányzatokat nem fojtogatja központi gyámkodás, de maguk sem próbálnak kibújni az alól, hogy választóik folyamatosan betekinthessenek az ügyek intézésébe, ellenőrizhessék működésüket. 
10. Demokrácia akkor lesz, ha a Magyar Köztársaság minden állampolgára, ha kívánja, a magyar nemzet tagjának tudhatja magát. 
11. Demokrácia akkor lesz, ha a legitim törvényhozó és végrehajtó hatalom mindenkor vigyáz arra, hogy ne mossa össze a nemzet és az állam fogalmát, és miközben felelősséggel tartozik a nemzet Magyarországon kívül élő tagjai iránt, nem vonja kétségbe, hogy azok polgárként egy másik állam kötelékébe tartoznak. Ha olyan realitásként kezeli a kelet-közép-európai térséget, amelyben mindennemű az itt élő népeket kölcsönösen érintő változás csak nemzetközi egyezmények keretében, a népek közös szándékával és békés megegyezésével jöhet létre. 
12. Demokrácia akkor lesz, ha a magyarországi kisebbségeknek joguk van az önazonosságuk megtartására és ápolására, és ehhez az állam és a mindenkori többség tevékenyen hozzájárul.  
13. Demokrácia akkor lesz, ha az állam semleges türelemmel viseltetik valamennyi polgárának meggyőződése, világfelfogása iránt mindaddig, amíg az másokat nem fenyeget. 
14. Demokrácia akkor lesz, ha a mindenkori törvényes hatalom lemond arról, hogy bármely eszmerendszert, akár nyíltan, akár burkolt formában államvallás vagy államideológia rangjára emeljen, továbbá ha az állam oktatási intézményei nem erőltetnek semmiféle kötelező világnézetet a diákságra, ha a mindenkori hatalom pártatlan jóindulattal támogatja az oktatási irányzatok sokféleségét. 
15. Demokrácia akkor lesz, ha a mindenkori kormányzat szavatolja a tudomány és a kultúra szabadságát, és művelői között nem tesz különbséget politikai lojalitás, világnézet és hatósági ízlésítéletek alapján. Ha a kultúra és a tudomány támogatásában, valamint a még állami kézben lévő kulturális intézmények vezetőinek a kinevezésében a kormánytól független szekértői testületeké lesz a döntő szó.
16. Demokrácia akkor lesz, ha a közszolgálati rádió és televízió a kormánytól, pártoktól és önkormányzatoktól egyaránt függetlenné válik. 
17. Demokrácia akkor lesz, ha a sajtó szabadságát nem korlátozza állami monopólium, sem államtól függő bankok pénzügyi túlsúlya, sem az újságírók megfélemlítése, és a mindenkori hatalom egyként szolgál információkkal valamennyi törvényes sajtóorgánumnak. 

III. 

Minthogy a szabadságot nem védi meg a legjobb törvény, a legjobb intézményi rend sem, ha az állampolgárok nem kelnek a jog és az állampolgári szabadság védelmére erős, tevékeny akarattal. Mi a Demokratikus Charta aláírói, felemeljük szavunkat az alkotmányos demokráciát veszélyeztető jelenségek ellen, és azon leszünk, hogy türelmetlen, kirekesztésre törekvő, tekintélyelvű hatalmi csoportosulások ne  tehessék holt betűvé a köztársaság alkotmányát, s hogy mi, magyarok, szabad polgárok lehessünk, ne pedig meghunyászkodó alattvalók. Aki egyetért ezzel a chartával, fejezze ezt ki aláírásával, és közölje, hogy hozzájárul-e nevének nyilvánosságra hozatalához.  

 .........

A megjelenést követően 35 ezren írták alá a nyilatkozatot és több nagy Charta tüntetés is szerveztek. Maga a mozgalom 1994 után kifújt és eltűnt a semmiben. A hatását jól ismerjük. Az MSZP bevonásával kiengedték a politikai karanténból a szocilistákat, elősegítve az 1994-es választási győzelmüket és utat nyitottak a később szociálliberális koalíciónak. 

Bár Csurka akkori tevékenységét tekintve akár jogosnak is érezhetnénk a fellépést, mégis ma már tisztán látszik, hogy túlreagálták a helyzetet. Antall Józsefnek felróható talán, hogy nem lépett fel kellő eréllyel saját pártján belül a szélsőségek ellen, de ez csak akkor állítható, ha nem vesszük figyelembe az akkori reálpolitikai tényeket. A Csurkával szembeni kemény fellépés a kormánykoalíció szétesését jelenthette volna. Ha az akkori SZDSZ-nek valóban az lett volna az érdeke, hogy visszaszorítsa a szélsőségeket, akkor segítséget nyújt Antallnak. De az SZDSZ türelmetlen volt, és 1994 előtt akart kormányváltást. Ezért állt be az addig semmilyen érdeklődésre számot nem tartó kezdeményezés mögé, amelynek a létjogosultságát megkérdőjelezik az 1994-es választások eredményei. Az MDF-ből kivált MIÉP mindössze 1,58%-ot ért el. 

A Charta további élete is rámutat a politikai kultúránk gyengeségére. Bár csak egy nyilatkozatnak indult, a szervezők egy része a népszerűségét látva meggondolta magát és az aláírókat legitimációs álarcnak használva a Demokratikus Chartát mozgalommá nyilvánították, magukat pedig a vezetőinek. Igaz soha senki nem választotta meg őket. Felhatalmazás nélküli vezetők, ellenőrizhetetlenek és leválthatatlanok, joggal érezhették sokan, hogy visszaéltek az aláírásukkal. A demokráciát kétségtelenül tanulni kell.

Rengeteg olyan állítást tartalma a Chrata, amely mögé könnyű beállni, valószínűleg ez volt az egyik oka a sikerének. Ugyanakkor véleményem szerint négy nagy hibája volt.

1, Szerintem a legkárosabbak a 17 tétel kezdő szavai voltak. “Demokrácia akkor lesz”. Tehát jelenleg nincs demokrácia, visszhangozta az SZDSZ rendszerváltás körüli álláspontját, miszerint ha nem ők nyernek, akkor itt diktatúra és mucsa lesz. Nagyon mérgező gondolat ez, amely végigkíséri a következő 30 évünket. A választás csak akkor szabad és demokratikus, ha a mi pártunk nyer, ellenkező esetben itt diktatúra és választási csalás van. 

2, A demokrácia feltételéül nem mérhető feltételeket szab, hanem gumifogalmakkal operál. Fontos, hogy tiszteletben tartsuk az állam jogrendjét. Rendben, de hol van az a pont, amikor ez nem valósul meg? (1. pont)

3. A demokratikus feltételek mellé ideológiai alapú programpontokat is beillesztettek a tételek közé. A demokrácia nem köthető egyes politikai irányzatok gazdasági és társadalmi elképzeléseinek megvalósulásához. A privatizációnak és a privatizáció megvalósulásának nem lehet köze a demokratikus működéshez (3. pont.). Látunk jól működő demokráciát ahol kulcságazatokban erős a az állami jelenlét és van példa ennek az ellenkezőjére is. Ugyanígy a szociális ellátásra vonatkozó tétel (4. pont) sem lehet önmagában a demokrácia alapja. Ráadásul mindenki mást gondol elemi szociális ellátásról. 

4, A negyedik pont nem a szöveg hibája, hanem a köré szerveződő értelmiségé. A Charta tételeit csak a jobboldalon kérték számon. Amikor ebből bármi sérült a szociálliberális kormányzati időszakokban csendben maradtak. Pedig megszólalhattak volna például az 1994-es ellenzéket figyelmen kívül hagyó alkotmánymódosításkor vagy akár a jobboldali sajtó 1994 és 1997 közötti módszeres felszámolásakor. 

A demokráciának olyan közösen elfogadott meghatározására lenne szükség, amely mérhető, konkrét és mentes az ideológai programpontoktól. Ezeknek a szempontoknak a Demokratikus Charta nem felel meg. A demokrácia meghatározását jelentő dokumentum helyett inkább politikai kiáltványnak tekinthető. A baloldal nem csak ekkor temette a demokráciát és kiáltott fasizmust, hanem szinte minden évben. Teljesen érzéketlenné és érdektelenné téve ezzel a közéletet, hiteltelenítette saját magát és amortizálta a társadalom immunrendszerét. Ez több, mint hiba.

Életbe lépett a közterületen való élést tiltó törvény és hirtelen eltűntek a közterekről a hajléktalanok. Aki ellenállt letartóztatták és bíróság elé állították. Bár egy korábbi írásomban magam is támogattam, hogy tegyünk rendet a közterületeinken, és az indokaimat továbbra is fenntartom, de úgy látszik, hogy valami nagyon félremegy. A hajléktalanság felszámolásának igénye nélkül úgy látszik a közterületek megtisztítása csak embertelenségbe torkollik.

Nézem az első bírósági tárgyalást, ami mélyen felháborít. Még azt is megtagadják a vádlottól, hogy egy helyiségben tartózkodjanak vele. Ennyire embertelenül és méltatlanul akkor sem bánhatunk senkivel, ha bűnt követett el! Hajléktalannak lenni pedig nem szabadna bűnnek lennie. Nyomor igen, kiszolgáltatottság igen, ebből következhet az együttélési szabályaink semmibevétele, de ez nem vezethet az emberi mivoltuk semmibevételéhez. Nagyon nincs ez jól!

Aggasztó, hogy az eltűnt hajléktalanok nem jelentek meg az szállókon. Aggasztó, hogy az eltűnt hajléktalanokról jelenleg nem tud semmit az ellátórendszer. Aggasztó, hogy az köztereink visszakapása a hajléktalanok helyzetének romlása árán fog megvalósulni.

Közben tüntet az ellenzék. De miért is? Hogy szüntessék meg a közterületen való életvitel tiltását, vagyis minden maradjon a régiben. 30 évnyi kudarc - mert a hajléktalanság a családok és az állam, vagyis a társadalom kudarca - után képesek ismét csak annyit mondani, hogy mindenkinek legyen joga megfagyni az utcán, vagy megrohadni a saját ürülékében az aluljáróban. Az emberek tiszta környezethez való joga meg úgy általában nem érdekes. Különben is ők tehetnek róla, hát nézzék csak nap mint nap! A csúcs, amikor egy ismert színésznő, aki rendszeres szereplője volt egy közéleti állapotainkért mélyen felelős politikai árokásó műsornak, kiáll látványosan szomorú arccal egy táblával a kezében, miszerint:  “Nem város az, mi egy ember tulajdona” Tetszik érteni. Itt önmagán túlmutató dologról van szó, hiszen ez itt diktatúra! Mert tojnak ezek ám a hajléktalanokra. Megy most a nagy sajnálkozás és együttérzés, pedig épp 30 éve tart a nagy érdektelenség. Néha dobunk egy kis aprót, megnyugtatva a lelkiismeretünket, mert ugye mi jófejemberek vagyunk. De ha már itt van ez az ügy, akkor építsük tovább a narratívánkat a csúnya gonosz kormányról. Épp kapóra jött ez a helyzet! Aztán holnap majd ugyanúgy nem fogunk foglalkozni a hajléktalanokkal. Főleg, ha újra elérjük, hogy az aluljáróban rohadhassanak meg. Akkor meg ugye minden rendben lesz. 

Pedig az egész álszent hiszti és az egész kegyetlen bánásmód helyett akár meg is szüntethetnénk a hajléktalanságot. 

Képzeljük el, hogy a Kormány bejelenti, 10 éves programot hirdet a hajléktalanság teljes felszámolására. Ennek első évében az ellátásban résztvevő kormányzati és civil szervezetek részvételével akciótervet dolgoz ki, majd elkülöníti a szükséges forrásokat. Ennek keretében kellő időpontban, amikor az ellátórendszer felkészült rá, például a program harmadik évétől nem tolerálják (de nem is büntetik) tovább a közterületen élést. Persze ekkor már élhetőbbé tették a hajléktalanszállókat, kibővítették a rehabilitációs programokat, kidolgozták a hajléktalanná válás megelőzésének rendszerét, kitalálták hogyan helyezzék el a rehabilitációra alkalmatlan kiilleszkedett/idős/mentális beteg/súlyosan függő embereket. És nem utolsósorban megtörtént a társadalom érzékenyítése és tájékoztatása. Képzeljük el, hogy ezt a programot hirdetné meg a kormány. Mert hisz benne. Lehetetlen? A brit konzervatívok pontosan ezt csinálják. 

De még nincs késő, álljunk meg, és kezdjük újra! A hajléktalanság felszámolásának igénye nélkül a közterületek megtisztítása csak embertelenségbe torkollik.

A mai politikai kultúra állóháborújának egyik frontja a demokrácia vita. Amint egy korábbi bejegyzésemben írtam ez a vita korántsem új keletű. A baloldal már az első szabad választások előtt megvonta a demokratikus jelzőt a jobboldaltól. Sőt egyes politikusok, mint például TGM a demokráciát a saját pártjával és annak hatalmával azonosította. Kifejtettem, hogy mennyire káros ez a gondolkodás és lehetetlenné teszi a párbeszéd kialakulását a politikai táborok között. 

Ami feltűnően hiányzik a politikai diskurzusokból az a demokrácia olyan meghatározása, amely mentén objektíven mérhetővé válik egy kormányzat, hogy demokratikus-e vagy sem. Miután ilyen definíció sehol nem lelhető fel úgy döntöttem, hogy előkeresem a pártok, ideológiai oldalak demokrácia meghatározásait és ebből próbálok összeállítani egy demokrácia képet.  

Most az első részben egészen a rendszerváltásig, pontosabban az első szabad választásig tekintek vissza. A két forduló között került sor a két legtöbb szavazatot kapott párt vezetőjének vitájára Antall József és Kis János között. A műsorvezető Baló György tette fel a kérdést, hogy mi a demokrácia. (Milyen érdekes lenne ma egy ilyen beszélgetés!) Próbálok szöveg hűen idézni, de a helytakarékosság miatt nem szó szerinti idézetek következnek. Dőlt betűvel jelölöm ezeket a szövegrészeket.

Baló György kérdése így hangzott: A szabad választások eredményeznek egy legitim rendszert, de ez nem jelenti azt, hogy ott feltétlenül demokrácia van. A törvényekben megfogalmazott demokrácián túl miben látják a lehetőségét, a garanciáit annak, hogy Magyarországon tényleges demokrácia lesz?

Kis János

1. A demokrácia nem azt jelenti, hogy több párt képviselője ül a parlamentben és a többség kormányoz. A kisebbségnek is szilárd jogai kell, hogy legyenek, részese, befolyásolója a hatalomnak, amikor a nép úgy kívánja fel is válthatja a kormánypártot. Ne legyen páriaellenzék. 

Ítélet: egyszer megvalósult, azóta nem

Érdekes módon erre a hatalommegosztási kísérletre egy hónap múlva sor került az MDF-SZDSZ paktum formájában. A kormány megfelelő mozgásterének biztosításáért cserébe az SZDSZ két dolgot kért, a köztársasági elnök valamint a köztévé és a rádió elnökének a jelölési jogát. Megkapták, bár a köztársasági elnök jelölése egyedül Göncz Árpádnak szólhatott. A következő évek mutatták meg, hogy a látszólag jelentéktelen pozíciók milyen komoly hatalmat adtak az akkori legnagyobb ellenzéki párt kezébe. Ennek a hatalommegosztásnak a megítélése biztosan függ a pártállástól, mindenesetre minden politikai erőt elrettentett az akkori tapasztalat a hatalommegosztás későbbi alkalmazásától. 

2. A sajtó, a tömegtájékoztatás függetlenné válljon minden párturalomtól, hogy ne ismétlődjék meg ez a helyzet, az ellenvélemény nem jelenhet meg. Olyan szabályozást kell megalkotni, ami lehetetlenné teszi, hogy a médiát pártok befolyásuk alá vonhassák. 

Ítélet: nem valósult meg

Ez senkinek sem sikerült. Miután a kinevezések és források feletti döntések is a nyertes pártoktól származik, hatalmas önkontroll kellett volna ahhoz, hogy létrejöjjön ez a független működés. Már a kezdet kezdetén se volt pártfüggetlen a közmédia, hiszen egy párt, az SZDSZ kapta meg a kinevezési jogokat. A működése megítélése megint oldalfüggő. Feltehetően egy baloldali olvasó a független és tárgyilagos média megvalósulását látja bele ebbe az időszakba, egy jobboldali olvasó viszont a részrehajló manipulatív média létrejöttét. Ez az észlelési különbség indította be a médiaháborút, ami a mai napig tart. Az 1997-es mélypont (totális vereség) után most épp a jobboldal van nyerésben.  

A független média véleményem szerint egyébként is illúzió. Amíg nem tudunk előállítani értékmentes önálló vélemény nélküli újságírókat, addig ez nem is lesz lehetséges. Azonban lehetne a közéleti sajtó anyagilag önfenntartó, tárgyilagos, mértékletes és megjeleníthetne több álláspontot is. Mindezekben véleményem szerint a közéleti sajtó már az elején megbukott. Vannak üdítő kivételek, amelyek ezeket a szempontokat részben tudták teljesíteni, de ez korántsem volt a fő csapásirány. 

3. Létre kell jönnie egy társadalmi lélektani környezetnek, amelyben a demokrácia létezni tud. El kell fogadnia az embereknek, hogy több párt létezik. A kisebbség is maga mögött el kell fogadni a politikai együttélést. Ez nem törvények, hanem gyakorlat, ebben felelőssége van a politikai pártoknak. Nincs hagyománya annak hogy egy ország közvéleménye több párt között megoszlik. Tudomásul venni, hogy más világnézetek, más életmódok, más kultúrák is léteznek és azokat is megilleti a befolyás és a hatalom. 

Ítélet: nem valósult meg

Ha valami jól jellemzi a rendszerváltás utáni magyar politikai kultúrát, akkor az az intolerancia. Képtelenek vagyunk elfogadni, hogy a tények elemzéséből valaki nem a mi következtetéseinkre jut. Az igazság csak egyféle lehet, így a másiknak biztosan nincs igaza. Ezért az ő véleménye elvethető, vérmérséklettől függően figyelmen kívül hagyható, eltaposható, vagy akár a személye is megbélyegezhető. A tévedés jogát fenntartva én azt gondolom, hogy itt a Rubicont az SZDSZ lépte át a mucsázó cikkel 1990-ben. Bár a jobboldal sem maradt el a válasszal. 

4. Bizonyos parlamenti előjogokat a kisebbségnek is biztosítani kell. Például bizonyos parlamenti bizottságok esetében az ellenzéknek kell biztosítani az vezetés. szava legyen nem kormánytisztségek betöltésénél. 

Ítélet: megvalósult

A rendszerváltás óta egyes bizottsági helyek a hagyomány szerint is az ellenzéket illetnek. Bizonyos kinevezések során minősített többségre, legalább részleges konszenzusra szükség van. 

5. Az országnak kormányozhatónak kell maradnia!

Ítélet: megvalósult

A demokrácia saját alapjait, a társadalom demokratikus elkötelezettségét ássa alá, ha állandó működésképtelenségbe taszítja az államot. Ezért vállalta akkor Kis János, hogy pártja ellenzéki szerepbe kerülve sem fogja a kényszerből meghozott népszerűtlen intézkedéseket kihasználva megkérdőjelezni a kormány legitimációját. Bár elismerte, hogy erre nincs garancia, csak politikai garancia lehetséges. (Khm… taxisblokád.) A kormányozhatóságot szolgálja a választási rendszerben a győzteskompenzáció, amely a feltételezhetően ritkán létrejövő abszolút többség hiányát pótolja, igaz ezzel korlátozva az egyenlő képviselet elvét. 

6. Erős független szakszervezetek létrejötte. Az emberek a kényszerintézkedések meghozatalát ne a fejük felett meghozott intézkedésnek éljék meg, hanem meg lehessen tárgyalni. Erős, alulról építkező szakszervezetek kellenek az államiak helyett.

Ítélet: részben megvalósult

Érdekes, hogy ez az elvárás nagyon ritkán fogalmazódik meg a demokrácia viták során. A szakszervezetek helyzete, a politikában betöltött szerepe egy külön posztot megér. Mégis röviden, a szakszervezeti tagság a rendszerváltás óta csökken, ma alig több, mint a munkavállalók 10%-át fedi le. De az átlag csal, hiszen az egyes ágazatok között óriási eltérések vannak. Az anyagi hátterüket olyan mértékben az állam biztosítja ami lehetőséget ad a befolyásolás gyakorolására, bár nem állítom, hogy ez a helyzet létre is jött. Mindez még nem kellene, hogy magyarázatot adjon az elvártnál alacsonyabb befolyásukra, hiszen a rosszabb helyzetben lévő francia szakszervezeti mozgalom sokkal nagyobb eredményeket tud elérni, igaz az aktivitása is lényegesen nagyobb a hazainál. 

Antall József

1. A demokráciának alapfeltétele hogy Magyarországon kormányzóképes ellenzék is legyen mindig. Nincs igazi politikai demokrácia ott, ahol egy tömegpárt alakul és a következő párt mindig esélytelen. Ezért ne legyen nagykoalíció. A demokrácia feltétele, hogy a politikai váltógazdaság feltételei kialakuljanak. 

Ítélet: részben megvalósult

Minden baloldali olvasó valószínűleg most felszisszen, hogy na tessék, ugye? A magyar választási rendszer, mind az 1989-es, mind a 2011-es, sajátosságaiból fakadóan nagy, széles társadalmi rétegeket lefedő pártok létrejöttét ösztönözte. Ez 1990-1994 és 1998-2010 között mindkét oldalon adott volt. Alapvetően egyet is értek Antall Józseffel. Bár azt a problémát nehéz feloldani, hogyha az egyik oldal néppártja összeomlik, ki a felelős az újjászervezéséért? Ha a baloldal képtelen 9 év alatt megoldani azt a feladatot, amit a jobboldal egyszer már 4 év alatt megoldott, akkor felelős-e az állam vagy a jobboldal? Át kellene vennie ezt a feladatot? Egyáltalán hogyan tudná segíteni? Ez is megér egy külön posztot. 

2. Jogállamiság feltételeinek érvényesülnie kell. A központi kormányzás mellett élő önkormányzatoknak kell kialakulnia szabad választások révén.

Ítélet: megvalósult

Kétségtelen, hogy független, autonóm önkormányzatok jöttek létre és működnek. Ugyanakkor erről érdemes lenne vitát nyitni, mert a rendszerváltás óta eltelt évek egységesen az önkormányzatok forráselvonásának és feladatelvonásának története. A központi-helyi kormányzat közötti feladat és forrásmegosztás ennek ellenére ritkán vitatéma, talán már kialakult egyfajta hallgatólagos konszenzus.

3. A sajtó a demokráciának az egyik hatalmi tényezője. Igazi politikai demokrácia csak ott működhet ahol egy széles értelemben vett középosztályra épülhet a demokrácia. 

Ítélet: nem valósult meg

Teljes mértékben egyetértek a miniszterelnök úrral! A polgárság megerősítése nélkül nem képzelhető el változás a politikai kultúrában. Amíg nem jelenik meg egy szélesebb társadalmi réteg, amely viszonylagos anyagi függetlenséggel rendelkezik, megvan a megfelelő iskolázottsága és érdeklődése a közügyek értelmezéséhez és tevékeny állampolgári öntudattal bír, addig nem változik meg a politikai kultúra és kommunikáció. Megengedem magamnak azt az elfogultságot, hogy leírjam a középosztály/polgárság megerősítését eddig csak a jobboldal tűzte ki célul és ezen kormányzatok alatt történtek leginkább előrelépések ezen a területen. Ez maradjon egy elfogult vélemény amíg alá nem támasztom számokkal. 

4. Egy szabadelvű jogállam és társadalom csak egyensúlyban működhet. Ennek alapfeltétele a megfelelő szakszervezeti mozgalom. A független szakszervezetek nem tudtak még áttörni és elfoglalni a helyüket. A munkásság és a dolgozók érdekvédelme még megoldatlan. Még nem alakultak át a régiek, alulról való újraválasztása és réteg szervezetekké alakulása. Értelmiségi független szakszervezetek kellenek. Munkástanácsok léte is fontos de nem képzelhető el jugoszláv önigazgató modell. Csak az átmeneti időszakban lesz munkahely védelmi szerepe. Enélkül nincs demokrácia.  

Ítélet: részben megvalósult

Csak kiegészítésül, elképzelhető erősebb politikai erővel rendelkező szakszervezeti mozgalom a mainál. 

Az ítéletek természetesen csak az én véleményemet tükrözik, vitathatóak, sőt örülnék is neki, ha vitatkoznánk. Ha elfogadjuk, hogy jó közelítést ad a két politikus demokrácia értelmezése, kijelenthető, hogy 10 - igazából 9 - pont közül 3 megvalósult, 2 részben valósult meg, 3 nem valósult meg, az ellenzékkel való hatalommegosztás pedig egyszer megvalósult, de a keserű tapasztalatok miatt erre nincs több esély. Ha a demokráciát ezek alapján akkor nyilvánítanánk megvalósulnak, ha minden pont maradéktalanul teljesült volna, akkor kijelenthetnénk, hogy 1990 után sose volt demokrácia. Mindegyik szempont teret adhat szubjektív értelezésre, ezért kormányzati ciklusonként egyes szempontok más-más “szintet” érhettek el. Ez módot adhat arra, hogy az értékalapon működő, esetenként szelektív egyéni észlelésnek megfelelően egyes kormányzatokat demokratikusabbnak ítélhetünk, másokat kevésbé demokratikusnak. De ez csakis szubjektív ítélet lehet.