Nem vagyok pedagógus. Szülői szemszögből szeretnék rávilágítani az oktatási rendszerünk problémáira a nálunk  épp aktuális felvételin keresztül.

Legidősebb gyerekünk 4. osztályos. Úgy döntöttünk megpróbálunk felvételizni egy 8 osztályos gimnáziumba. A fiunk jó tanuló. Nem kitűnő, mindig van egy-két négyese. Ami nem érdekli, abból nehéz rávenni, hogy mindig jó jegyeket kapjon. Szerintem ez nem tragédia, meg is beszéltük vele. Egyébként kifejezetten okos, érdeklődő, nagy szókinccsel rendelkező gyerek.  Ezek alapján elvileg nem kellene aggódnunk, hogy felveszik-e a gimnáziumba.

Azért természetesen letöltöttük a felvételi feladatsorokat és legnagyobb döbbenetünkre először elég rosszul teljesített. Szülői pánik következett, eszeveszetten nekifeküdtünk a tanulásnak otthon egy halom felvételi feladatsorral. De a társadalomtudós énem nem hagyott nyugodni, ez valahogy így nincs rendben. Hogyan lehet kiemelkedően jó matekos a fiam az iskolában, ha nem tudja megoldani a felvételi feladatsorokat?

Pedig a feladatsorokkal nincs semmi baj. Kifejezetten tetszenek, kompetencia alapúak. Először értelmeznie kell a feladat szövegét, majd rá kell jönnie hogyan kell megoldania, és végül ki kell számolnia az eredményt. Nem ezeket a kompetenciákat várjuk el a felnőttektől a munkájuk során? Legyenek képesek értelmezni a feladatot, megtalálni a megoldást és elvégezni a munkát. Épp ezért nehéz jó munkaerőt találni, mert kevés ember erős a soft skillek-ben.

Amint fellapoztam az iskolai munkafüzetet megértettem a problémát. Ott bár van egy-kettő szöveges feladat, leggyakrabban közvetlen utasításokkal találkozik: számold ki, rakd sorrendbe, kösd össze, stb. Vagyis nem szoknak hozzá a gyerekek ahhoz, hogy meg kell érteniük a szöveget és rá kell jönniük a megoldás módjára. Egyszerűbben, az iskolai oktatás nem kompetencia alapú, a felvételi feladatok igen.

A másik gond, hogy a felvételi során láthatóan a teljes negyedikes anyagot számon kérik, de a felvételi januárban van. Így hiányzik a gyerek fejéből fél évnyi tananyag, ami szükséges lenne sikeres vizsgához.

Kicsit utána olvastam és kiderült, hogy ez egy évek óta létező probléma. Az Oktatási Hivatal állaspontja:

 „Az írásbeli felvételi vizsga célja elsősorban az eredményes középiskolai tanuláshoz szükséges alapvető készségek és képességek, kompetenciák felmérése, ezért egyik feladatlap sem hagyományos tantárgyi teszt. A konkrét ismeretek, a tanulási folyamatban megismert, begyakorolt eljárások alkalmazása mellett egyes feladatok újszerű összefüggésekben, szokatlan módon is teret nyitnak a tanultak mozgósításának, az ötletes alkalmazás képességének, a kreativitásnak... ...A matematika feladatlapok nem kizárólag a tantárgyban tanultakat mérik, hanem ehhez kapcsolódóan a tanulók gondolkodásának jellemzőit is. Az ismeretek alapeszközként szolgálnak a feladatok megértéséhez, a problémák megoldásához. Bizonyos feladatok megoldásának folyamatában a vizsgázónak többféle kompetenciát is mozgósítania kell. A feladatmegoldás sikerességében a tantárgyi ismeretek mellett fontos szerepet kaphat a feladatmegoldó készség, a problémaérzékenység, a kreativitás, a logikai biztonság, a szabálykövetés, a koncentráló képesség, vagyis a figyelem összpontosítása és tartóssága.”

Az én értelmezésem szerint ezzel elismerik, hogy a felvételin a nem a begyakorolt megoldásokat várják el a gyerekektől. A Nemzeti Alaptanterv sem beszél kompetenciafejlesztésről alsó tagozatban.  Egyszerűen nem értem miért kell a gyerekeknek felesleges kudarcélményt adni a felvételik során? Mire jó ez, hol fejleszti a gyerekeket? Hacsak nem azt a gondolatot ülteti el bennünk, hogy az állam bárhol bármikor szívathatja őket!

Beszéltem néhány tanár ismerősömmel, akik megerősítettek a fenti feltételezésemben. Fontos megjegyezni, hogy sokan tisztában vannak ezzel  a helyzettel és a kötelező órai anyag mellett gyakoroltatják az ilyen típusú feladatsorokat. Itt eszembe jutott az iskolaválasztás alkalmával egy tanárral folytatott beszélgetésem. Megkérdeztem tőle, hogy kompetencia alapú oktatás folyik-e náluk. Nagy levegőt vett és elmesélte, hogy szeretné, de se szükséges eszköz, se alkalmas tér nem áll rendelkezésre. 30-40 évvel ezelőtti körülmények között nem lehet új módszereket bevezetni, hiába ismeri és támogatja őket.

A másik gond, hogy mindez feltételezi a tanár erőn felüli teljesítését. Ha csak a kötelezően elvárt feladatokat végzi el, akkor a gyerekek nem állnak készen a felvételire. A pedagógusok bérezése még az emelések ellenére is megszégyenítően alacsony! Emiatt folyamatos a pályaelhagyás, így egyre nagyobb pedagógushiány alakul ki. A helyettesítések motivációját erősen csökkenti, hogy az új szabályozások miatt gyakorlatilag megszűntek a helyettesítési díjak. Fáradt kimerült pedagógusoktól kevésbé elvárható, hogy a kötelező minimum felett teljesítsenek.

Az a kérdés sincs tisztázva, hogy a 8+4 osztályos rendszer hogyan illeszkedik az alternatív rendszerekhez? A tanterv alapján a felvételi 8. osztályban van, így is készítik őket. A 4. és 6. osztályos felvételik a szülők heppje, oldják meg. De az oktatási rendszer miért nem következetes? Vagy ne engedje az állam az alternatív struktúrákat, vagy vegye figyelembe.

Mi csinál egy szülő ebben a helyzetben? Vagy különórákra fizeti be a gyereket és/vagy esténként és hétvégenként leül vele tanulni és felkészíti a felvételire. Mi az utóbbit választottuk. Mi, értelmiségi középosztálybeli szülők. Na de mi a helyzet, ha az illető nem értelmiségi vagy nem a középosztály része, netalán hátrányos helyzetű? Ha valaki végzett már fizikai munkát, átérezheti, hogy napi 8, esetleg 12 órányi meló után nem lesz erő odaülni a gyerek mellé tanulni. Ha a szülő maga is rosszul teljesített az iskolában, akkor nem biztos, hogy képes lesz segíteni. De akár a probléma észlelése is elmaradhat. A különórákat pedig alacsony bérek mellett nem engedheti meg magának senki. Az internetes felkészítő kurzusok jó áthidaló megoldást kínálnának, de szintén csak fizetős és korántsem olcsó  megoldások léteznek.

Mindennek eredményeképpen a rosszabb anyagi és képzettségi hátterű családokból származó gyerekek az iskolai teljesítményüktől függetlenül sokkal rosszabb esélyekkel indulnak a 6. és 8. osztályos felvételiken. Azon iskolákén, amelynek kimondatlan célja, hogy minél korábban lefölözze a jobb képességű diákokat. (A top 10 középiskolából 6 ilyen.) De ugyanez lesz a helyzet a 4. osztályos gimnáziumok esetén is. Így koncentrálódnak a jó diákok, akik aztán a jó nevű gimnáziumok jobb feltételei mentén jobb eséllyel indulnak neki a felsőoktatásnak. Többet kellett volna tanulni! Ezt fogja megkapni felnőtt korában a tehetségét kibontakoztatni nem tudó polgártársunk.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ne kerülne be hátrányosabb helyzetű gyerek így is a jobb iskolákba és ez nem menti fel a nem teljesítő gyerekeket sem. De látni kell, hogy az iskola nem teljesíti be azt a feladatát, hogy önmagában felkészítsen az életre és a továbbtanulásra. Sokkal inkább alkalmas a szülők társadalmi státuszának tovább örökítésére.

Mindezt úgy, hogy hivatalosan minden iskola ugyanazokat a feltételeket nyújtja. Mindannyian tudjuk, hogy ez nincs így. Hivatalosan minden gyerek ugyanolyan feltételekkel vesz részt az oktatási rendszerben. Mindannyian látjuk, hogy ez nincs így. De a legnagyobb probléma, hogy erről soha senkit nem kérdeztek meg, soha nem zajlott erről társadalmi vita, egy párt programjában nem szerepelt a mostani helyzet. Szépen 30 év alatt jutottunk idáig.

A helyzetre a felső osztály, a valóban gazdagok úgy reagálnak, hogy drága magániskolába viszik ki a gyerekeiket. A középosztály menekülési stratégiája az alternatív és egyes egyházi iskolák, illetve a magánórák és otthontanulás kombinációja. Aki szegény, az sodródik.

Mi lenne a megoldás?

• Szabadítsuk fel a tanárokat az egzisztenciális szorongás alól. Ez tisztességes béreket jelent, legalább a mostani duplája!
• Szabadítsuk fel a tanárokat a túlterheltség alól! Bízzunk bennük, a felszabadult energiákat a gyerekeinkre fogják fordítani!
• Szabadítsuk fel a tanárokat a szakmai kényszerpálya alól. Bízzunk bennük és adjunk nekik szabadságot, hogy a tanterv szabadabb összeállításával az osztályra és a tanulókra szabhassa a tananyagot!
• Az oktatásban is érvényesüljön a szubszidiaritás elve!
• Hozzunk létre egy következetes oktatási rendszert. Vagy legyen egységesen 8+4 osztályos a rendszer, vagy vegye figyelembe a tanterv az alternatív struktúrákat!
• Hozzunk létre következetes kompetencia alapú tantervi rendszert! A felvételi rendszerben már megvalósult, igazítsuk hozzá a tanterveket is.
• Igazítsuk a pedagógusképzést a fenti szempontokhoz!
• Vizsgáljuk meg, milyen infrastrukturális feltételek szükségesek a modern oktatáshoz és alakítsuk át az iskolákat ennek megfelelően!

Jelzem, hogy az első és utolsó pont kivételével egyik sem pénzkérdés. Ezt a listát csak hevenyészve írtam össze, nem is érintettem olyan fontos dolgokat, mint a bullying, a demokráciára nevelés, a szabad iskolaválasztás kérdése, a gyerekek egészséges leterhelése, az egészséges életmódra nevelés és a felsőoktatás. Egyáltalán használ-e nekünk az iskolai top listák készítése és jó szempontok alapján készülnek-e?

A nagyobb baj, hogy a pártok programjaiban sem látok hangzatos mondatoknál túlmutató terveket, egyet kivéve. (Ilyen furcsa szokásaim vannak, el szoktam olvasni a választási programokat. Nem mondom meg melyik párté az, legyen egy házi feladat mindenkinek.) Sajnos ezeknél a hangzatos mondatoknál szokott megállni a pártok programja. Félek, a legtöbben nem is ölnek több energiát bele, mint én ebbe a posztba. Pedig itt kezdődne a felelős ellenzékiség, a részletes programnál és a költségek kiszámításánál, vagyis mennyibe kerülne mindez és honnan lenne rá pénz.

Például a pedagógusok bérének duplájára emelése 2018-as költségvetést alapul véve nagyjából 810 Mrd Ft-ba kerülne. (Nem szabad részletes koncepció nélkül béreket emelni, csak az arányok kedvéért írok összegeket.) Ez a saját pénztárcánkhoz mérve lehetetlenül sok pénz, de az ország költségvetéséhez képest már nem annyira. Bár így is a kiadások majdnem 4 százalékára rúg. Szerencsére a napi.hu egyik cikke segítségünkre siet és összegyűjtötte azokat a tételeket, amelyek szerintük elhagyhatóak. Ennek mentén találtak ekkora mozgatható összeget a 2018-as költségvetésben. Eszerint elvileg beleférne a pedagógus béremelés a költségvetésbe, de cserébe nincsenek látványberuházások, nagyobb kormányzati kommunikáció és nagy költségvetésű közmédia. Jó kérdés, hogy melyik kormány élne túl egy ciklust úgy, hogy az elején rendezi a pedagógus béreket, de elmarad minden más csinnadratta a következő négy évben. És vajon melyik változatra szavaznánk mi?

A címben szereplő kérdést nem számokérésnek szántam. A demagógián túllépve ha megvizsgáljuk a számokat, a politika logikáját és a személyes indíttatásokat, akkor máris érthetővé válhat minden.

Az ellenzék egyik kedvenc témája az egészségügy és az oktatás finanszírozásának kérdése. A demagógia lólába akkor látszik ki a szoknya alól, ha valaki nagy ritkán belekérdez, hogy na jó, de mennyivel kellene többet költeni és pontosan mire. Ekkor válik nyilvánvalóvá, hogy az ellenzéki pártoknak halvány fogalma nincs, hogy mit kellene kezdeni ezzel a két alrendszerrel. De, és ezt nagyon fontos látni, ennek ellenére is gond van, mind az egészségüggyel és az oktatással és valóban mindkét terület alulfinanszírozott. A pártok helyett máshol kell keresni a választ. Az Új Egyenlőség számításai szerint durván 5800 Milliárd Ft hiányzik évente az oktatásból, az egészségügyből és az tömegközlekedésből. (Ha érdekel, hogy ez hogy jön össze, akkor olvasd el ezt a korábbi bejegyzésemet.)

Stadionokra és versenysportra 2010 és 2018 között nagyjából 1500 milliárd Ft-ot költött a kormány, ez évi átlag 160-170 milliárdra jön ki. Vessük össze a két számot:

5800 milliárd Ft – 170 milliárd Ft

Elég egyértelműen látszik, hogy aki a stadionokra költött pénzből akarja megoldani az oktatás, egészségügy és még a tömegközlekedés problémáit, az csúnyán elszámolta magát. Amikor ezzel kampányol az ellenzék, akkor

• vagy fogalma nincs mit szeretne csinálni, és az mennyibe kerül,
• vagy vannak tervei, de nem készültek hozzá számítások,
• esetleg mind a célokkal és a költségekkel, valamint a sportra költött források mértékével tisztában van, de inkább egy jól eladható politikai terméket gyárt. Nevezzük nevén, demagógia.

Mindez azért káros, mert elülteti az emberekben azt a gondolatot, hogy a problémák egyetlen forrása az, hogy Orbán Viktor stadionokat épít. Így a megoldás is egyszerű, le kell váltani Orbán Viktort – természetesen rájuk – így minden megoldódik. Pedig ugyanazokkal a problémákkal találná szembe magát bármelyik baloldali jelölt.  

De miért nem költjük stadionok pénzért a kórházakra, még ha kevés is?

Logikus kérdés, de a politika nem így működik. Látható, hogy 170 milliárd Ft nem elég a rendszer rendbetételéhez, csak toldozásra-foltozásra. Így maximum szigetszerűen lehetne eredményeket elérni, de maga a rendszer és a közészlelés nem változna. Ráadásul a mai politikai kultúrában hiába újítana fel a kormánypárt 10 iskolát, ha az ellenzék a maradék 100 állapotával kampányolna.

Ha ekkora a hiány, miért nem teremti elő a Kormány a forrásokat?

Ezt a pénzt csak adókból lehetne előteremteni, vagyis adót kellene emelni. A fogyasztást terhelő adókat már nem nagyon lehet tovább emelni. Vissza lehete vezetni a progresszív adórendszert, de ez hatalmas elvonást jelentene elsősorban a középosztálynak. A felső osztály könnyedén eldugja a bevételeit az állam elől, így a könnyen és stabilan megsarcolható középosztály maradna forrásként. De képzeljük el a hatását annak, ha egy 500 000 Ft-or nettó keresetű polgártól még 100-150 000 Ft-ot vonnánk el úgy, hogy már most is a bruttó bevételeinek fele adóként elvándorol tőle. Aki hisz a polgárság megerősítésében, annak ez szembe menne a programjával, aki nem hisz benne, az pedig megérti, hogy ez politikai öngyilkosság.

Megadóztathatnánk még a gazdaságot is, de a jelenlegi politika épp a gazdaság megerősítésében látja a felzárkózás kulcsát, ami valljuk be nem annyira vad ötlet. A gazdaság adóterheinek emelése épp a versenyképességünket rontaná, ami senkinek sem az érdeke. És meg is érkeztünk a patthelyzethez.

Miért nem beszél senki ezekről nyíltan?

Nagyon egyszerű. Politikailag nem kifizetődő. A politikát szavazatokra játszák, és jelenleg a nyílt és őszinte beszédet senki sem értékeli, nem lehet velük választást nyerni.

Miért éppen stadionokat építünk a kevés szabad forrásból?

Igaz, hogy a foci Orbán Viktor kedvenc sportja, de ez önmagában kevés magyarázat lenne.

A Puskás Aréna megnyitója körüli hatalmas lelkesedés elég erőteljesen mutatja, hogy milyen sok embernek érték a foci és érték egy hatalmas és impozáns stadion. Az emberek szeretnek büszkék lenni önmagukra és a társadalom jelentős része ennek kapcsán az lehet. Önmaga az épület valóban szép és modern, ezt kár lenne tagadni, alkalmas arra, hogy legalább itt, ebben az ügyben úgy érezhessük végre a helyére került minden.

 Van egy sokak szívügyeként élő „társadalmi alrendszerünk”, a foci, ami szintén le volt pusztulva, csak éppen erre elegendő az évi 170 milliárd. Nem javítgatásra gondolok, hanem teljes rendbetételre. Végül is egy mondatban megválaszolható az eredeti kérdés: a rendelkezésre álló szabad forrásunk az oktatás, egészségügy és infrastruktúra rendbetételére elenyészően kevés, a fociéra épp elég. 

És ez még mindig csak a politika érzelmi szintje. Ugyanis a stadionépítéseknek, sőt tágítsuk a kört, a nagy állami beruházásoknak a keynesiánus közgazdászok szerint gazdaságélénkítő hatása van. Akárhogy is, európai összehasonlításban magasan tudjuk tartani a GDP növekedést. 

 De még mindig nincs válasz arra, hogy mit kezdjünk az egészségüggyel, az oktatással és az infrastruktúránkkal. 

Azt hiszem a kurdok függetlenségi ügye eléggé egy állaspontra hozta a magyarok jelentős részét. Még akkor is igaz lehet ez az állítás, ha igazodási kényszerből egyesek a kurdokkal szembeni ellenszenvet próbálnak magukra erőltetni. (Kiderült hirtelen ugye, hogy kommunisták!)

Adott egy nemzet, amelynek az I. világháború utáni osztozkodásban nem jutott ország. Járni járt, csak végül nem jutott. Abban a háborút lezáró folyamatban történt mindez, amelyben Magyarországnak bár jutott ország, de jóval kisebb, mint az előző, és közel sem olyan, ami etnikai szempontok alapján indokolható lett volna. Az igazságtalanság az igazságtalanság, érezzük a párhuzamot.  Ráadásul a kurdok legnagyobb elnyomói azok a törökök, akik olyan pusztítást okoztak magyar államiságnak, amiből sosem tudott felállni, és egyenes út vezetett Mohácstól Trianonig. Talán ezért is mindig együtt érzünk az elnyomottakkal, a kisemmizettekkel, a megcsonkítottakkal és az üldözöttekkel. Ráadásul a kurdok azok a hősök, akik először voltak képesek megállítani az ISIS-t és az felszámolásában is jelentős szerepet vállaltak. A gonosz Egyesült Államok most cserbenhagyja őket, mint ahogy velünk is tették 56-ban.

Nem tagadom, én is ezt érzem. Nem tölt el semmilyen pozitív érzéssel Erdogan látogatása, nem jó török zászlót látni a Váron. De ott van a „másrészről” kérdése. Csak akkor javaslom a cikk tovább olvasását, ha az olvasó hajlandó kimozdulni a jobb- vagy baloldal narratívájából, sőt kis időre felülemelkedni az érzelem vezérelt gondolkodáson.  

Geopolitika

A geopolitika a földrajz, a politikatudomány és a történelem határterületein mozgó tudományág. Nagyon leegyszerűsítve a geopolitika abból indul ki, hogy a földrajzi elhelyezkedés és a földrajzi adottságok lényegesen befolyásolják, formálják az egyes államok politikáját és történelmét. Gondoljunk csak bele, mennyit számít, hogy egy adott országnak milyen a klímája, mekkora az édesvíz készlete, milyen ásványi erőforrásokkal rendelkezik, van-e kikötője, hajózható folyója és nem utolsó sorban mennyire védhetőek a határai. Ez utóbbi szempont hihetetlen mértékben befolyásolja az országok stratégiáit, hiszen gondoljunk csak bele, nem mindegy, hogy a határaink síkságon fekszenek, ahol nagy hadseregek is könnyűszerrel mozoghatnak, vagy áthatolhatatlan hegyláncon húzódik, ahol elég néhány jól védhető szorosra koncentrálni. A földrajzi adottságok mellett szintén meghatározó, hogy milyen országok veszik körbe az adott államot és milyen nagyhatalmak vannak a közelében. Így az országok a geopolitikai szempontok mentén jól definiálható, de hivatalosan nagyon ritkán kimondott stratégiák mentén működnek. Ha azonosítjuk ezeket a stratégiákat, akkor nemcsak a cselekedeteiket értjük meg, hanem a jövőbeli lépéseik is megjósolhatók.

Erre az elméletre épül fel George Friedman "A következő száz év" című könyve, aminek az elolvasását erőst ajánlom. Főleg akkor, ha valaki szeretné megérteni a mai magyar külpolitikát. (Példaként Oroszország biztonsági stratégiája nyugaton a nagy távolságok jelentette mélységi védekezés, délen a Kaukázus gerincének védhetőségén alapszik. Emellett egyetlen mély és meleg tengeri kikötője van a Krímben. Ezek miatt sosem fogja megengedni, hogy Ukrajna és Belorusszia területei, valamint a Kaukázustól északra lévő területek idegen szövetségi rendszerbe integrálódjanak. Ugyanezen okok mentén a Krímet is biztosítania kell valahogy. Előre látható volt mind a grúziai, mind az ukrajnai háború.)  Biztos vagyok benne, hogy Orbán Viktor olvas könyveket, mégpedig olyan fontos könyveket, mint ez is, amelyeket felhasznál a politikája kialakításakor. Szomorúan tapasztalom, hogy ezzel szinte egyedül van a mai meghatározó politikusok között, ami nem Orbán Viktorról mond el sokat, hanem a többiekről.

A geopolitikának van néhány íratlan szabálya:

• Az államoknak nincsenek örök ellenségei és örök barátai, hanem érdekei vannak.
• Az országok érdekeinek megértése teszi érthetővé a világot
• A érdekek megértése és a történelem ismerete előre jelezhetővé teszi a világ eseményeit
• A történelemnek nincs vége
• Ami megtörténhet, bármennyire hihetetlen is, előbb-utóbb be fog következni.

Nézzük dióhéjban, mit mond Friedman a következő évtizedekről. Előrejelzése szerint a jelenlegi erősödés látszata ellenére Oroszország és Kína hanyatlásnak indul. Ezt követően jelentős regionális hatalommá nő Japán, Törökország és Lengyelország. Az EU szét fog esni, Franciaország és Németország bár tényező marad jelentősen csökkeni fog jelenlegi ereje. Az USA viszont továbbra is a legnagyobb katonai erő és az egyetlen világhatalom marad. A regionális hatalmak érdekei miatt 2050 környékén elkerülhetetlennek látja a háborút, amely többek között Lengyelország és szövetségesei valamint Törökország és szövetségesei között fog zajlani. (Ez így leírva elég vad fantáziálásnak hathat, akit a részletek és az okok érdekelnek, olvassa el a könyvet.)

Mi Magyarország érdeke és stratégiája? Egy előadásán Friedman maga mondta, hogy ne legyenek illúzióink. Magyarország jelenlegi formájában védhetetlen. Ha a Kárpátok még a miénk lenne, lenne miről beszélnünk, de így nincs. Ezért hazánknak két fő stratégiai célja lehet:

1, Elkerülni, hogy a környékünkön háború törjön ki.

Nehéz elképzelni olyan kelet-nyugat vagy észak-dél konfliktust, amelyben ne lennénk ütközőállam és felvonulási terület. Egyszerűen nem tudnánk kimaradni a háborúból, amelyben csak veszíthetünk.

2,  Elkerülni, hogy határvidékre kerüljünk.

 A periféria határállamai mindig a legelőnytelen helyzetben vannak. Ezért az érdekünk az, hogy a katonai vagy gazdasági szövetségi rendszerek határai ne a mi határainkkal essenek egybe. Ne kerüljünk bármilyen törésvonalra.

Jelen pillanatban egy nagyhatalom létezik az Egyesült Államok személyében és két regionális nagyhatalom Oroszország és Kína. Az EU bár GDP és lakosság alapján lepipálhatná az USA-t, gyengeségének legbiztosabb jele, hogy erre nyomokban sem képes, inkább Európa beteg emberének szerepében tetszeleg. Friedman szerint az EU szétesik, Lengyelország és Törökország felemelkedik. Nézzünk rá ehhez képest Magyarország külpolitikájára. A Kormány erős kritikákat fogalmaz meg az EU-val szemben és hajlandó rendszeresen konfliktusokat vállalni vele. Egyensúlyozva próbál jó kapcsolatokat fenntartani az Egyesült Államokkal, Kínával és Oroszországgal. Kitűnő kapcsolatot épített fel Lengyelországgal és láthatóan hasonlóra törekszik Törökországgal. Azt is mondhatnánk, hogy Magyarország vélelmezhetően a Friedman által felvázolt érdekek mentén építkezik. Ez egy törékeny és veszélyes hinta politikának is tűnhet, de az biztos, hogy régen láttunk ilyen pragmatista és stratégiai alapú diplomáciát a Kormányunktól.

A kurd kérdés ebben a geopolitikai kontextusban

Bár érzelmileg minden a kurdok támogatása mellett szól, a magyar állam mégsem így cselekszik. Az ellenszenvesebb felet, a törököket „választottuk”. Mindez csak érzelmi oldalról közelítve érthetetlen, geopolitikai szempontól – bármilyen fájó is belátni – nagyon is logikus lépés. Egyszerűen az érdekeinek jobban megfelel a biztosan felemelkedő középhatalom Törökországgal jobb kapcsolatokat kiépíteni, mint kiállni a kurdok mellett, akik valószínűleg továbbra is képtelenek lesznek kiharcolni az önálló államiságukat, így erő szempontjából jelentéktelenek maradnak.

Legyünk őszinték, támogatásunk egyébként is teljesen lényegtelen. Kirakhatja bárki a kurd zászlót az ablakába, az egy golyót se térít el. A háborút fegyverekkel vívják. Itt csak annak van hatása, aki katonákat tud bevetni vagy fegyvereket tud adni. Mi egyikre sem vagyunk képesek. Még egy Leopárdokkal megerősített Honvédség is túl kicsi lenne ilyen szerepvállalásra. Vagyis a teljesen értéktelen morális támogatásunkon kívül más nem áll rendelkezésünkre, ebből azonban semmilyen hasznunk nem számítana. Ellenben, ha a térségben egyedüliként megértően viszonyulunk Törökországhoz és nem ítéljük el az offenzíváját - amit mindenképp végrehajt – azzal tovább építjük a jó kapcsolatot egy olyan felemelkedő regionális hatalommal, amelynek jövőben lehetséges érdekszféráján kívül esünk. Szomorú így rátekinteni a mérleg két serpenyőjére, de egyértelmű, hogy merre billen.

Az egyetlen szereplő aki itt aktívan beléphetne a konfliktusba az az EU lenne. Amennyiben nem csak üzletelni akarna, hanem valódi hatalmi központként rendelkezne hadsereggel, akkor képes lenne beavatkozni a perifériáján, így érvényesíteni a biztonsági és gazdasági érdekeit. Tehát még egyszer, az EU GDP és lakosságszám alapján erősebb lehetne, mint az USA. Mégis béna kacsaként sodródik az eseményekkel és tehetetlenül szemléli mi folyik a határain, amelyeket képtelen ellenőrizni. Tekintsünk vissza hány konfliktust volt képtelen megoldani „Európa” az elmúlt évtizedekben. A teljesség igény nélkül: Délszláv háborúk, Koszovói háború, Líbiai polgárháború, Ukrán válság, Krím annektálása, stb. Ahol mégis megpróbált beavatkozni, csak több kárt okozott.

Bár némileg tartok a reakcióktól, mégis leírom, Orbán Viktor itthon régen nem látott pragmatista, okos és érzelemmentes külpolitikát folytat. Olyat, amely sikeressé tette olyan hozzánk hasonló kis államok múltját, mint Csehország vagy Románia. De akkor miért érzi a magyar polgár mégis rosszul magát és áll ökölbeszorított kézzel a zsebében, miközben várja, hogy végre elmenjen már Erdogan konvoja és megszűnjön az útlezárás?

Talán azért, mert a mai magyar politika hagyományosan és erősen az érzelmekre épít. Ezen hagyományokat ma mindkét oldal a napi politikai haszonszerzés céljából szélsőségekbe hajlóan tovább gerjeszti. Ez messzemenőkig szemben áll az érdekalapú pragmatista politikával. Nem tudom, ki várhatja el az emberektől, hogy a politikában felváltva legyen a tények tiszteletét elpusztítóan érzelmi alapú majd másnap rideg pragmatista. Talán ezért próbálják érzelmi alapon elfogadtatni a pragmatikus diplomáciai lépéseket és így lesznek a hős kurdokból hirtelen ködevő kommunisták.

Nem a pragmatizmussal van az igazi baj, hanem az érzelmi alapú politizálásba hergeléssel, amit a pártjaink már három évtizede folytatnak. Dönteni kellene végre melyiket gyakoroljuk! Én az előbbi mentén tenném le a voksomat, jelezve, hogy ez a magam esetében is sok morális vívódással járna. Ez azonban szakítást jelentene a jelenlegi politikai kultúrával, amit kezdhetnénk talán egy nyílt társadalmi vitával a magyar geopolitikát illetően.  

Pár hete, amikor elkezdtem megfogalmazni ezt a bejegyzést még nem sejtettem, hogy milyen lesz a kampányfinis az önkormányzati választásokon. A szexvideós sztorikon nehéz is túltenni, de hátha mégis van helye még az eredeti kérdésekről beszélni.

Ha visszamegyünk az alapokhoz, akkor a közélet, a politika valójában a közös ügyeink irányításáról szólnak. A célja az lenne, hogy egyre jobban és biztonságosabban éljünk. Minél jobban távolodunk a személyes szinttől annál szimbolikusabbá válik a politika, de minél jobban ráközelítünk a lakóhelyünkre annál pragmatikusabb kérdések jönnek elő. Vagyis ezt várnánk.   

Az ember végiggondolja, hogy mik a mindennapi életének a gondjai, problémái, amire közösségi megoldásra van szükség. Mi nemrég költöztünk ki az agglomerációba, egyelőre szinte csak a jó oldalát látjuk az itteni életnek. Még a politikával is szerencsénk van, mert csak két helyi független indul a polgármesteri címért bármilyen zajos veszekedés nélkül. A kampányban terítékre kerülő kérdések, megoldandó problémák azonban hiányosak. Beszélhetünk arról, hogy hány pad legyen, jó helyen van-e az új óvoda, kell-e még szemetes a faluba, miért nincs semmilyen fiataloknak szóló szolgáltatás. Azonban vannak helyi ügyek, amelyekre már az a válasz érkezik, hogy túlmutat az önkormányzat hatáskörén. Itt egyszerre kell nagy és kicsi dolgokra is gondolni. Kicsi dolognak számít például, hogy miért nincs angol oktatás a faluban, nagyobb dolognak, hogy jó lenne egy középiskola. De ezekbe se beleszólása nincs egy önkormányzatnak, se forrása nincs rá.  És vannak ügyek, amelyek pedig egyszerűen túllógnak az önkormányzat hatáskörén, ugyanakkor nem tartozik senkihez.

A legégetőbb kérdés errefelé, nem nehéz kitalálni, a közlekedés problémája. A mi falunk, mint szinte az összes agglomerációs település leginkább alvóvárosként működik. Vagyis reggel mindenki bemegy dolgozni vagy tanulni a városba, este pedig hazajövünk. Mi még szerencsések vagyunk, mert nagyon jó szolgáltatásokat nyújt a falu, a bevásárlást helyben meg tudjuk oldani, vannak remek éttermek, sőt még remek csapolt cseh söröket is kapni. (Chewie, we’re home!) Ez azt jelenti, hogy hétvégén nem, de hétközben bizony reggel-este autózunk egyet.  

Mi a közlekedési probléma forrása nálunk a Zsámbéki-medencében? A rendszerváltás után Budapest lakossága csökkenni kezdett, nagyjából 300 000 fővel csökkent, miközben az elővárosok lakossága ennyivel nőtt. Ma 800 000 ember lakik ezekben az elővárosokban. A becslések szerint nagyjából 300 000 autó érkezik naponta Budapestre, amelyben az ingázók utaznak. (Ha valakit részletesebben érdekelnak az adatok itt találja.)

Ha vetünk egy pillantást a budai agglomeráció térképére máris látszik a probléma forrása. Budapestet nyugatról a Budai hegység zárja le. Ennek java része – nagyon helyesen – természetvédelmi terület, autóval pedig csak néhány ponton léphető át. Úgy a legegyszerűbb elképzelni, mintha Budaörstől Budakalászig egy nagy folyó húzódna, amin 7 darab híd ívelne át. Új hidakat már nem lehet építeni, a jelenlegieket nem lehet bővíteni. Ráadásul az északi résztől egy újabb „folyó” választja el a Zsámbéki-medencét, így összesen 3 olyan pont van, ahol Budapest felé lehet közlekedni: a 2x1 sávos Budakeszi út, a 2x1 sávos régi 1-es főút és az M1 autópálya.

A kiköltözési időszak kezdetekor senki sem vizsgálta, hogy ez az útrendszer mekkora forgalmat képes elviselni. Az agglomerációs települések egyre csak növelték a belterületük méretét, igaz, mind a kiköltözők igénye, mind az elmúlt 30 év önkormányzati politikája erre ösztönözte őket. Ezt a növekedést nem követte le se Budapest infrastruktúrája, de még sokszor maguké a településeké sem. Ismerek olyan falut, ahol ma már komoly vízellátási problémák vannak, máshol a szennyvíz rendszer adta meg magát.  Nálunk az úthálózat esett el először.

Ráadásul csak a mi településünkön már 96 hektár új telek ki van parcellázva, vagyis a lakosaink száma nagyjából 10 éven belül a duplájára fog nőni. Hasonló a helyzet a többi településen is. Budapest elővárosi körzete egyes becslések szerint a követlező évtizedben 40%-kal növekedhet. Ez 40%-kal nagyobb autós forgalmat, naponta 120 000-rel több autót is fog jelenteni.

Ennek a legszemléletesebb példája Budakeszi, amely ma már a dugózónán belülre került. Naponta 10 000 autó érkezik ide Páty és Telki felől, összesen pedig 22 000 autó halad át a főúton. Ennek egy része azonban nem a medencéből érkező vagy helyi lakosok utazásából fakadó forgalom, hanem sokan még mindig erre vágják le az autópálya és a Széll Kálmán tér közti utat. Mindennek eredményképpen Budakeszi, illetve a másik útvonal, Budaörs belvárosában a csúcsidőszakokban csak araszol a forgalom, reggel vagy este a Nagykörutat meghazudtoló kép fogad minket. Megértem a helyi lakosokat, akik már teljesen el vannak keseredve, hogy élhetetlenné vált a településük.

Jogos lenne a kérdés, hogy miért nem választják az  emberek a tömegközlekedést az autók helyett. Akkor váltunk, ha a tömegközlekedés gyorsabb, olcsóbb vagy kényelmesebb az autónál, esetleg mindhárom szempont megvalósul. A környezettudatos gondolkodás mindhárom esetben enged némi toleranciát. Ugyanakkor buszsávok hiányában a busz ugyanúgy a dugóban araszol tömött járművekkel és mivel itt a BKK bérlet mellett Volán bérletet is kell vásárolni, mégcsak nem is jelent nagy megtakarítást. Autó nélkül az agglomeráció élhetetlen.

Mi lenne a megoldás?

Kézenfekvő megoldásnak látszik a közúti forgalom áteresztőképességének növelése.

1, A Budakeszi út bővítése

Kézenfekvő megoldás a Budakeszi út kiszélesítése. Azonban ez részben a terepviszonyok miatt, részben a környező terület védettsége miatt lehetetlen. Ráadásul nem biztos, hogy sokkal előrébb lennénk, hiszen azt kell megvizsgálni, hogy melyik útszakasz jelenti a palack száját, ahonnan visszatorlódik a forgalom. Hiába bővítjük egy ilyen helyzetben az utat, legfeljebb két sávban álldogálunk egy helyett.

2, M1-M7 bővítése

Itt egészen biztosan nincs értelme szélesíteni az utakat, hiszen nem ezen utak kapacitásával van a probléma, hanem a belső budapesti utakkal. Jól látszik, hogy onnan torlódik vissza a forgalom.

3, M0 nyugati szektorának megépítése

Sokan a megváltást az M0 befejezésétől várják. Én azonban minél többet gondolkodok rajta annál biztosabb vagyok benne, hogy semmit sem oldana meg. Egyrészt továbbra is ugyanannyi ponton léphetnénk be Budapestre mint most, maximum gyorsabban jutnánk el egyiktől a másikig, ahol aztán ugyanúgy dugóban állnánk. Esetleg az Észak-Budára és Észak-Pestre menő forgalmat vezetné el, de ez igen kis hányada a forgalmunknak.

4, Budakeszi elkerülő út megépítése

Ez egy megvalósítható projekt, amely megoldhatná a Budakeszi főutcájának a problémáját, de csak abban az esetben, ha egy időben valahogyan korlátozni lehetne az átmenő forgalmat. Nem valószínű, hogy ezt bárki megengedné.

Mindegyik megoldással csak részleges eredményt érnénk el, a pillanatnyi forgalomcsökkenés pedig sajnos csak újabb autóforgalmat generálna. Ez együtt a várható népességnövekedéssel együtt azt jelentené, hogy feleslegesen költöttünk el hatalmas összegeket. Budapest problémájára, az erről a területről érkező 20-30 ezer autó száma pedig semmivel sem csökkenne. Az egyetlen megoldás, ha versenyképes tömegközlekedést építünk ki.

Ezen a képen könnyen átlátható a tömegközlekedés problémája. A Zsámbéki medencében nincs kötöttpályás közlekedés. A távolsági buszok pedig a vonat konkurenciáját jelentik, ahelyett, hogy ráhordó szerepük lenne. Nemcsak hogy közvetlenül próbálnak a dugóban az autók között araszolva bejutni a városba, de még csak nem is létezik olyan buszjárat, ami a mi falunkból a vasútvonalra vinne. Autóval közlekedve azt tapasztalnánk, hogy Biatorbágyon egy apró kis parkoló akarja betölteni a P+R parkoló szerepét.

Mi lenne a valódi megoldás?

Csak a kötöttpályás közlekedés képes ekkora utaslétszámot megfelelő gyorsasággal és biztonsággal kiszolgálni. Valamilyen HÉV szerű vonalat kell kiépíteni Budakesziig, ha lehetséges Budaörsön keresztül. Ehhez kapcsolódóan dugózónán kívül pedig megfelelő számú P+R parkolót. Bár léteznek tervek a fogaskerekű meghosszabítására és az M2 Budakeszii ágáról is hallottam már valószínűleg csak két reális, megfizethető megoldás létezik

S-bahn

A Budapest-Győr vasútvonalnak már most is létezik egy használaton kívüli ipari szárnyvonala, amelyik a Budaörsi gyártelepéig tart. Ennek a vonalára kellene építeni egy „HÉV” vonalat. A leggazdaságosabb az lenne, ha Budaörsöt is be lehetne kapcsolni a vonalba, hiszen így nemcsak a 37 000 lakosú medencét szolgálná ki, de még egy 29 000 fős települést is. 65 000 főre már érdemes HÉV vonalat üzemeltetni. (Összehasonlításul Szentendre, Pomáz, Budakalász, Csobánka és Leányfalu lakossága 61 559 fő.) Ennek leghatékonyabb formája a Vitézy Dávid által felvetett S-bahn terv lenne. Vagyis a jelenlegi Budapesten belüli vasúthálózatra több kisebb állomást építeni, összekötni alagúttal Délit és a Nyugatit, így vonva be Budapest tömegközlekedésbe a vasutat.

M4 meghosszabbítás

Az M4 a jelenlegi formájában egy félkarú óriás, ezt mindenki tudja, de már a neve is szitokszó lett a politikusok körében. A térség tömegközlekedésének másik megoldása pedig épp ez lenne. Képzeljük el, hogy a jelenlegi vonal gazdagrét bekapcsolásával felszíni vonalként folytatódna Budaőrsön keresztül Budakesziig. Gyorsan kiszámolható, hogy így 40 perc alatt el lehetne jutni Budakesziről Budapest belvárosába.

P+R

A Budakeszi-Budaörs vonalon kívül valószínűleg továbbra is autóval oldanák meg az emberek a közlekedést. Viszont a tömegközlekedésre való váltáskor megfelelő mennyiségű, minőségű és elhelyezkedésű parkolóhelyet kell biztostani. Budakeszin a Telki út környékén lévő „S-bahn/Metró állomás mellé, illetve a Pátyi út mellé összesen 10-15 ezer férőhelyes, valamint Budaörs nyugati határába még egy ekkora P+R parkolót kellene építeni.  

Egységes jegyrendszer

Hogy az anyagi motivációt is megteremtsük egységesíteni kell az agglomeráció jegyrendszerét Budapestével. Egy jeggyel vagy bérlettel lehessen közlekedni a teljes szakaszon.

Forgalomkorlátozás

Mindez azonban mit sem ér forgalomkorlátozás nélkül. Ha gyengül a közúti forgalom, akkor újabb lendületet adhat az autós közlekedésnek. Ezért erősen korlátozni kell a forgalmat.  Budapest belvárosának teljes autómentessé tétele és a többi területre vonatkozó dugódíj kellő taszítóerőt jelentene.

Melyik politikus programjában található meg ez a terv?

Röviden, senkiében. A politikát szavazatokra játszák. Az agglomerációs települések hatásköre és anyagi lehetősége ehhez kevés, ez jól tudják. Ezért nem is ígérnek nagyjából semmit. Bár Budakeszin civil kezdeményezések hatására az egyik induló csapat felvette a témát, de nagyjából csak demagóg tartalmatlan ígértekig jutottak. A felelőtlen ígérgetések kora talán már lejárt. Budapesten az agglomeráció semmit sem számít, hiszen nem ott szavaznak a lakosai. A 300 000 elővárosbeli autóra pedig nincs ráírva, hogy honnan jött, így nehezen azonosítható be a probléma egy átlagpolgárnak. A megye mintha nem is létezne. 

A probléma megoldása érdekes módon Fürjes Balázshoz, a Budapest és fővárosi agglomeráció fejlesztéséért felelős államtitkárhoz tarozik. Őt azonban a miniszterelnök nevezi ki. Az országgyűlési választások pedig mindenről szólnak, csak nem a fejlesztéspolitikáról. Vagyis egy falunkbeli vagy Budakeszi állampolgár épp sehol nem tudja érvényesíteni azon vágyát, hogy megoldják a talán legfontosabb problémáját. 

Az országgyűlési képviselőnk, nos végül nyilatkozott a kötöttpályás közlekedésről nagyon feltételes módban. Jó lenne, ha a 2022-es választás erről is szólna, de hát annak a bevándorlás pártiak és a bevándorlás ellenesek között kell eldőlnie!

A jelenlegi önkormányzatok valóban fajsúlyos helyi ügyekről nem dönthetnek vagy nincs forrásuk a megoldáshoz. Nincs olyan szereplő aki ezekért közvetlenül felelne, akire szavazatunkkal nyomást gyakorolhatnánk. Akkor meg mire is jó ez az egész?

Ha egy viccel akarnám elütni az egész ügyet, akkor megkérdezném: „Hogyan válhatunk gyorsan gazdaggá?” A válasz: „Beszélgess egy baloldalival.”

Pár napja érdekes vitában vettem részt az Új Egyenlőség facebook oldalán a „Fizessenek a gazdagok” bejegyzés alatt. Ígértem egy választ, amit ebben a blogbejegyzésben megkísérlek megadni. A vita azután alakult ki, hogy valaki felvetette a kérdést, kik is azok a gazdagok, akiktől el kellene vonni forrásokat, hogy a jóléti rendszereket megtámogassuk? Az Új Egyenlőség a legfelső vagy a legfelső 4 jövedelmi tizedet jelölte meg gazdagokként, akikre vagyonadót kellene kivetni, hogy pótoljuk a GDP 15%-át kitevő hiányt a költségvetésben.   

Bár vitát ígértem, mégis több olyan állításuk van, amivel egytértek:

• Az oktatásra többet kell költeni.

Jelenleg a GDP 4,63 %-át költjük oktatásra. Ezt Pogátsa Zoltán szerint legalább 7%-ra kellene növelni. Ezt elfogadom, azzal a kitétellel, hogy csak akkor érdemes többet költeni az oktatással, ha mélyreható reformok párhuzamosan történik. A jelenlegi rendszerre önmagában nem érdemes több pénzt önteni. Kivéve a pedagógusok bérére, mert szégyen, hogy milyen alacsony a keresetük!  

• Az egészségügyre többet kell költeni

Jelenleg a GDP 4,88%-át költjük állami egészségügyi ellátásra. Emellett a magán egészségügyi szolgáltatásokra is költ a lakosság, mégpedig a GDP 2,52%-ának értékében.

Ha jól értettem az állami költségeket is vissza kellene tornászni 7%-ra. Ezt szintén csak egy átfogó egészségügyi reformmal egybekötve tudom támogatni. Lantos Gabriella javaslatai, de csak az ellátás átalakítását érintő javaslatai szerintem vitaképesek.  

• Infrastruktúrára többet kell költenünk.

Számomra ez sem kérdés, de a költés mikéntje nem mindegy. Ha Vitézy Dávid lesz a terület felelőse, és szabad kezet kap akkor minden rendben lesz.

• Szociálpolitikára többet kell költeni.

Ezzel részben értek egyet. Kifejezetten ellene vagyok a feltétel nélküli alapjövedelemnek. Ezt majd egy külön bejegyzésben kifejtem. Továbbra is azt gondolom, hogy mindenkit munkához kell segíteni és garantálni kell, hogy munkából tisztességesen meg lehessen élni. A segélyalapú szegénypolitika szerintem elhibázott irány.

Ne menjünk el azért a kérdés mellett, hogy jött ki a matek? Mivel se egészségügyi, se oktatási, se semmilyen részletes vagy koncepcionális reformterv nem készült, a számításaik alapja a jóléti társadalmak költségvetési arányai voltak. Vagyis a számok mögött az a gondolat áll, hogy ha Svédországban X%-ot költenek oktatásra, akkor nekünk is annyit kellene, sőt egy kicsit többet, mert le vagyunk maradva. Egyáltalán nem légből kapott butaság amit mondanak, de politikai programhoz rettentően kevés lesz. Én választópolgárként szeretném látni a pontos számokat, amikor a jövedelmem egy jelentős részét elkérik.  

Most mégis fogadjuk el, hogy a GDP nagyjából 15%-a hiányzik a költségvetésből, ezt a forrást kellene előteremteni valahonnan. Az elmélet szerint, ha képesek lennének a fenti alrendszereket megfelelően finanszírozni, akkor a társadalom alsó rétegei felzárkóznának és magasabb hozzáadott értékkel jelennének meg a piacon. Vagyis az ország gazdasági felzárkózásának az egyik feltételét jelentené, ha az emberek képzettebbek, egészségesebbek lennének és jobb tömegközlekedést tudnának igénybe venni.  Bocsánat, ha túlságosan leegyszerűsítettem a mondanivalójukat!

Amiben nem értünk egyet, az a finanszírozási kérdés, vagyis honnan teremtsük elő a hiányzó 15%-ot? Az Új egyenlőség számítása szerin a jelenlegi költségvetési rendszerben csak 2-3 százaléknyi mozgástér van. Vagyis 12-13%-nyi forrást még be kellene vonni. Magyarország 2017-es GDP-jét alapul véve a 15%-a durván 5 800 milliárd Ft. Ennyi pénzt kellene megtalálnunk valahol.

Egy bekezdés az illúziók elkergetése érdekében. A Kormány 2010 óta nagyjából 1500 milliárd Ft-ot költött élsportra és stadionépítésekre. Ez döbbenetes összeg, de látszik, hogy egy évben ennek a többszöröse hiányzik a költségvetésből. Vagyis lehet stadionozni, és valóban nem azokra kellene költeni a pénzt elsősorban, de az a pénz szörnyen kevés lenne kipótolni ezt a hiányt. Ha egy évre visszabontjuk, akkor a stadionokra költött pénznek a 35-40 szerese hiányzik az alrendeszeinkből. Ezért ne higgyünk egy olyan politikusnak, aki a stadionokra mutogat mint minden bajnak a forrására és az árukra, mint megoldásra!   

Honnan szerezzünk akkor 5800 Milliárd forintot? Érezzük ennek a súlyát, ez minden állampolgárra vetítve évente 580 000 Ft-ot, vagyis a jelenlegi adóterheken felül havonta 48 333 Ft elvonást jelentene.

A pénz forrására kézenfekvő az Új egyenlőség válasza, vegyük el a gazdagoktól! Adóztassuk meg a vagyonukat! Nekik úgyis sok van, úgyis összelopták a pénzt, megérdemlik, hogy elvegyük tőlük! Nem? Mert hát ki ne sarcolná meg a luxusjachton pöffeszkedő Mészáros Lőrincet, Csányi Sándort, Kóka Jánost esetleg Leisztinger Tamást? Igen ám, de gyorsan kiderült, hogy az Új Egyenlőség szerkesztői nem rájuk gondolnak, ha gazdagokról beszélnek. Hanem a felső jövedelmi tized 40%-áról!

Nézzük meg kik is ezek az emberek!

Az nem derül ki, hogy a bruttó jövedelem alapján vagy az egy főre eső nettó jövedelem alapján gondolták kivetni az adót. A társadalompolitikai folyóirat szerint113 868 Ft egy főre eső havi nettó jövedelemtől már gazdag egy család. Vagyis akár már egy kétgyerekes pedagóguscsalád (Ped II./12)  is ebben a kategóriában köthet ki.

Mennyit akarnak ráterhelni ezekre a gazdag emberekre? A közfoglalkoztattakat nem számolva ma 4 290 000 foglalkoztatottról tudunk. Ennek a felső 40 %-a 1 716 000 ember, közöttük oszlana el az 5 800 milliárd forint, ami évente átlagosan 3 380 000 Ft-ot, havonta valamivel több, mint 281 000 Ft-ot jelentene fejenként. Átlagosan ekkora terhet kapnának ezek az emberek vagyonadóként a tervek szerint, de gondolom valahogy arányosan oszlana el ez az összeg.

Egyszerű és nagyszerű megoldásnak tűnik, véleményem szerint mégis nagyon elhibázott ötlet, sőt hiba! Nem azért gondolom így, mert én is a terv vesztesei közé tartozom, bár biztosan befolyásol ez a tény is. De lássuk, hogy a terv pozitív hatásai csak rövidtávon jelentkeznének, de aztán nagyon hamar a negatív hatások érvényesülnének, amely a kezdeti eredményeket is eltörlik.

A felső 4 jövedelmi tized ugyanis egyáltalán nem azok az emberek, akiket a társadalom gazdagként definiál. Ez bizony maga a középosztály. A valóban gazdagok is ebbe a csoportba tartoznak, de leginkább a 10. tized felső tizedébe.

A valóban gazdagok könnyedén ki fogják kerülni az adót, mert gyorsan külföldre tudják menekíteni a vagyonukat vagy elrejtik az állam szeme elől. Ki marad végül, amikor fizetni kell a számlát? A munkajövedelemből élő foglalkoztatott középosztály, akik nem tudnak kibújni az adófizetési kötelezettség alól. A probléma ezzel az, hogy épp azt a középosztályt terhelnék meg, amelyet erősíteni kellene. Egy polgári társadalom és egy jól működő demokrácia alapja az erős, anyagilag és intellektuálisan nagy autonómiával rendelkező középosztály. (Akár polgárságnak is nevezhetjük.) Épp lélegzethez kezd kapni a középosztály, de egy ilyen teher anyagi romlásba döntené. Persze ez egyenlőbbé tenné a társadalmat, de a szegénységben és nem a gazdagságban. A szemünkre vetni, hogy nem járululnk hozzá kellő mértékben a közös költségekben merő cinizmus. Én havonta 450 000 Ft-ot fizetek be az államkasszába különböző jogcímeken.  Gondolom nem vagyok egyedül azzal az érzéssel, hogy a jövedelmem több, mint fele legyen elég hozzájárulás a közös költségeinkhez.

A vagyonadó mellett a progresszív adózást is vissza akarja vezetni az Új Egyenlőség köre. A 2009-es adószabályok szerint 150 000 Ft-tal több adót vonnának el tőlem, ami komolyan megroppantaná a családunkat. Mintha valamilyen előítélet alapján kezelnék a középosztályt, pedig nagyon sok tényezőt kellene figyelembe venni a kereset mellett. Ugyanannak a keresetnek más az értéke, ha vidéken vagy Budapesten kapja az ember, más élethelyzetet jelent, ha örököltünk egy házat vagy ha a jövedelmünk fele elmegy a hiteltörlesztésre. Nem is beszélve arról, hogy gyerekeket nevelni nagyon költséges dolog.  A középosztály tagjaiként egyszerűen nem érzem azt, hogy a jelenleginél több terhet kellene viselnem.  

Sajnos nem tudok eltekinteni a baloldali pártokkal szembeni bizalmatlanságomtól sem. 12 év kormányzás után a baloldal semmilyen eredményt nem tudott felmutatni a leszakadt rétegek felzárkóztatásában, mindössze verbálisan létezett a társadalmi felzárkóztatás programja. Ezt épp az Új Egyenlőség mutatja be tényeken keresztül. 

A baloldal semmifél megújuláson nem ment keresztül. Bedarálva az új kezdeményezéseket ugyanazok a figurák állnak most is a pártok élén, mint 10 éve. Én ugyan egy fillérrel több pénzt nem bíznék rájuk.

Összegezve a cél helyes, de a szükséges finanszírozási hátteret a középosztálytól vonnák el, amely így nagyon rövid idő alatt megroppanna és lecsúszna. Ezt követően már nem lehetne tőlük forrásokat elvonni, így se a jóléti programokat nem tudnák finanszírozni, de a legnagyobb termelőerőt jelentő középosztály nem tudna már hozzájárulni olyan mértékben a közös költségekhez, mint jelenleg. Arról nem is beszélve, hogy a stabil középosztály a feltétele egy polgári demokráciának. 

A középosztályban található a legképzettebb és legmobilabb része a munkaerőnek. Felelőtlenség nem számolni a reakciójukkal. Nem indulna meg egy tömeges kivándorlás, ha ilyen mértékben romlanának az életfeltételek Magyarországon?

Konstruktív kritikát ígértem, ezért gondolkodtam a hiányzó összeg alternatív forrásain.

Első lépésként a költségvetés készítésének logikáját kellene megfordítani. Prioritást kell adni az oktatásnak, az egészségügynek, az közösségi infrastruktúrák fejlesztésére, majd a maradék forrásokat szétosztani a többi költségvetési soron. Jelenleg épp a fordítottja történik. Szívesen látnék egy alternatív költségvetést is. (Talán épp ez lenne az ellenzék feladata?)

Második lépésként decentralizálnám a kormányzati rendszereket. Meggyőződésem, hogy a szubszidiaritás elvének érvényesítése nemcsak hatékonyabb államigazgatást, hanem olcsóbb államot is eredményezne. Kapják vissza az önkormányzatok a feladataikat és a forrásaikat!

Harmadik ötletem legalább olyan egyszerűnek tűnhet, mint az Új egyenlőség ötlete, pedig több problémát is megoldana. A rejtett gazdaság a kutatások szerint a GDP 20-21%-ának megfelelő összeget tett ki 2017-ben. Itt olyan potenciál van a gazdaságban, amit eddig nem vontunk be az állami kiadások fedezeteként. Bár a rejtett gazdaság felszámolását sokan az adócsökkentésben és a hatékonyabb állami szolgáltatásokban látják, szerintem a leghatékonyabban a készpénz megszüntetésével lehetne ezt elérni. 2019-ben ez már nem elérhetetlen.

Vagyis a látványberuházások visszafogásával, a decentralizációval, a költségvetési tervezés során használt priorizálással és a rejtett gazdaság felszámolásával úgy tudnánk előteremteni a GDP 15%-át, hogy nem kellene megroppantanunk az épp erősödőben lévő középosztályt.       

Amit az Új Egyenlőség jelenleg csinál, az nem több, mint demagógiával támogatást gyűjteni a középosztály megsarcolásához. Igen demagógia, mert kihasználja a társadalomunk gazdagokkal szembeni ellenszenvét, miközben nem teszi egyértelművé, hogy valójában a középosztályra gondol. Azért a középosztályra, mert ott lát könnyen elvonható jövedelmet és ez az a társadalmi réteg, amelyik nem tudja magát kihúzni az állami elvonások alól. Mégis, nagyon hasznos ez a vita, mert jól megvilágítja a különbséget jobb és baloldal között. 

Vajon lehet-e egyszerre gondolni azt, hogy Greta Thunberg szülei és menedzserei felelőtlenül tönkreteszik egy kislány életét és azt, hogy a globális felmelegedés igenis komoly probléma, amire most kell válaszoni. Persze technikailag lehetséges, hiszen érzékelem, ahogy mindkét gondolat megfogalmazódik a fejemben. De a politikai kultúránkban megengedett-e egy ilyen narratívákon túlmutató vélemény?  

Nem egy merő cinizmus az egész, ami zajlik előttünk a médiában? Ott áll egy copfos kislány az ENSZ klímacsúcson és sírva, dühösen beszól mindenkinek, hogy elmehetnek a francba, amiért tönkretették az életét azzal, hogy semmit nem tesznek a klímaváltozás ellen? Mindezt egész komoly fenyegetés kíséretében. A hallgatóság pedig ovációban tör ki, miközben épp őket küldték el melegebb éghajlatra. Nem a shownak szól ez az egész? Ha teszem azt Lányi András állt volna ki és elmondja ugyanezt a beszédet, akkor is üdvrivalgás kísérte volna? Nem, azt gondolom meg se hívták volna Lányi Andrást, mint ahogy nem is tették. De meghívták a 16 éves asperger szindrómás kislányt, hogy olvassa fel a beszédét, amit nyilvánvalóan nem ő írt. Miközben elhiszem, hogy ez a kislány őszintén és megalkuvás nélkül hisz abban, amit mond, mégis látom a valóságshowt körülötte. A valóságshowt ami kihasználja, megrágja, felzabálja és amint már nem hoz elég nézettséget majd kiköpi, ahogy a média számos emberrel megtette már ugyanezt.

Ezt érzem, miközben olvasom a nyilatkozatokat, mennyire aggódnak szegény gyerekért, akit láthatóan kihasználnak. Általában olyanok szájából hangzik el az aggodalom, akik relativizálni, esetleg tagadni akarják a globális felmelegedés tényét érdekből vagy számításból. De nem merő cinizmus ez is? Aggódni egyetlen svéd kislányért, akit épp tönkretesz a média, miközben Magyarországon becslések alapján 190 000 gyerek van kitéve bántalmazásnak. De a Gretáért aggódók nyugodtan tudnak aludni ennek tudatában is és azt sem tartják szükségesnek, hogy ezeknek a gyerekeknek a sorsát megemlítsék egy sajtótájékoztatón.

És egyáltalán ér ez az egész valamit? A látványos hír mellett lesz-e bármi hatása? A politikusok érzik, hogy most Greta a trendi. Meg kell hívni, meg kell tapsolni, szelfizni kell vele egyet majd a következő posztban kirakni az otthoni szelektív kukát is. Greenwash, mondják. De amikor valódban fajsúlyos kérdésről kell dönteni, mindig a gazdasági érdekek mentén fognak szavazni. Bonyolult és összetett kérdések, mondják. Pedig egyszerűbb, mint hinnénk. Az a helyzet, hogy ahogy a világ leggazdagabb 10 százaléka él - beleértve minket is - fenntarthatatlan, de legfőképp nem jár mindenkinek. Nem jár mert épp a maradék 90% „fizeti meg” ezt az életszínvonalat de nincs is ehhez elegendő erőforrása a bolygónak. Mindenki tudja, hogy jelenleg csak nagyon komoly életszínvonal esés árán lehetne érdemi eredményeket elérni a klímafronton. Na de a politikusokat épp azért választjuk, hogy minél jobb életet biztosítson nekünk és ne rosszabbat. Megteheti egy politikus, hogy mégis életszínvonalbeli visszavonulást hirdet a jövőért, csak épp az az utolsó választása lesz. És jön majd helyette más, aki azt ígéri, hogy minden maradhat a régiben, sőt egyre jobb lesz, na meg az új technológiák, és utazzunk  elektromos rollerrel.  A haragoszöld fiatalok pedig azért bemennek a pénteki tüntetés után meginni egy szójalattét. Na jó, szívószálat nem kérnek hozzá.

Hát nem könnyű Greta helyzete? Elég péntekenként kiülni egy táblával, és elküldeni mindenkit a fenébe, akik nem tesznek semmit az környezetvédelemért. Tessék indulni a választásokon és meggyőzni az embereket! Mert a politikai struktúra a társadalmunk lenyomata. Gyűjtsünk szelektíven, ne használjunk műanyagot, legyünk vegánok, de azért az új teló, a korlátlan net meg a nyaralás az kell. És épp itt van a baj. Mert Európa ökológiai lábnyoma eltörpül Ázsiaé és Amerikaé mellett. Európa exportálta a termékei gyártását a környezetszennyezésével és a nyomorával együtt javarészt Ázsiába. Szóval lehet szelektíven gyűjteni a szemetet, szatyor és zacskók helyett hálókkal járni bevásárolni, biokertészkedni, komposztálni, visszafogni a szeméttermelést, mosható pelenkát használni, ahogy az én családom is teszi. De minek, ha ettől a valódi probléma nem oldódik meg. Legalább nem érzi tehetetlennek magát az ember. Talán ha nem utaznánk, nem nyaralnánk többet, nem vennék eletronikai eszközöket és ruhákat, és magunknak termelénénk meg amit csak lehet, akkor valami változna. De tegye a szívére a kezét mindenki, tényleg vállalja ezt? Akik vállalták már Gyűrfűn vagy a Krisnavögyben élnek. Akkor mi maradt nekünk? A rettegés.

Mert rettegni kell. A migránsoktól vagy a klímakatasztrófától, választott politikai tábortól függően. Pedig a két jelenség ugyanannak a problémának az elválaszthatatlan része. Eltagadni egyiket vagy másikat lehet, de ettől nem szűnnek meg létezni. A kettőre egyszerre kell választ találni és én keresni is akarom. De rettegni, azt nem akarok. Hetven éve várjuk a világvégét, azóta tolják az arcunkba a Végítélet Óráját, amely most épp két másodperccel éjfél előtt áll. Mint ahogy mindig pár másodperccel éjfél előtt áll. Szorongj, rettegj! Néha az atomháborútól, máskor a klímakataszrófától. Ennek megfelelően állj kint az utcán világbékét vagy klímabékét követelni. A jelenet nem változik, csak a tábla.

Nem lehet állandó félelemben tölteni az életet! Magam részéről lemondok erről. Inkább hazamegyek és felásom a veteményest és megforgatom a komposztot. Greta még dühös lesz egy kicsit, de majd nagyobb lesz és találnak mást helyette.    

A mintaszerű célközönsége vagyok egy polgári konzervatív hetilapnak. A mai napig a kedvenc újságom az Utolsó Figyelmeztetés, őrzöm is még minden megvásárolt példányát. Ez a lap a kétezres évek igazi polgári undergroundja volt, vicces, bátor, szemtelen, de tartalmas és kérlelhetetlen számon kérője a konzervatív polgári értékeknek, ha kellett a saját oldallal szemben is! Mindezt képes volt naftalinszagtól mentesen, állati vagányan előadni. Mindig is motoszkált bennem egy olyan érzés, hogy a Heti Válasz a hosszúhajú, Nirvana pólós, lázadó jobbos UFI megkomolyodott felnőtt énje. Emlékszem milyen élvezettel olvastam a metró peronján, mert hittem, hogy az újság címe egy erős üzenet azoknak a balliberálisoknak, akik esetleg mellettem állnak. Nem tudtam még ekkor, hogy a névválasztásnak ehhez semmi köze nem volt.

Az UFI később Reakcióvá alakult át, ami egyre gyengülő utóérzését adta az eredeti lapnak, majd Mandiner néven szenderült internetes csipkerózsa álmába, amelyből most csókolja fel ez élő printlapok közé a KESMA. Kérdés, hogy a szőke herceg szeme előtt egy független, önmagát megvalósító nő képe lebeg, vagy a konyhába akarja száműzni Csipkerózsikát hogy csülkös pacalt főzzön neki.

Be kell, hogy valljam, nem vagyok naiv a KESMA szándékait illetően, már régóta törekszik, hogy a Heti Válasz kinyírásával megszűnésével keletkezett média rést próbálja betömni. A Figyelővel tett kísérlet rávilágít, hogy mit gondol a Fidesz ma a róla leszakadó jobboldali értelmiségről. De mintha megértették volna, hogy ezt a réteget egyszerűen nem tudja átszoktatni a primitív kommunikációra. A Figyelő csúnya bukás volt.

Az újság szépen szerkesztett, igényes megjelenésű. Szinte felüdülés olvasni, főleg ha tudjuk, hogy egy kormánypárti lapot tartunk a kezünkben. Nyoma sincs benne sorosozásnak és migránsozásnak, tényleg intellektuális futamokkal kívánja alátámasztani a Kormány politikáját. A cikkek jól megírtak, még érdekesek is. Kellemes olvasni, de épp ez a kellemesség okozza a hiányérzetet. Ha újra átfutjuk, akkor érezhető benne a biztonsági játék. Konfliktuskerülő belföldi témák, már-már habkönnyű cikkek Böjte Csabával és Giu Angélával. Belekérdezősnek látszó interjú Balog Zoltánnal, akit azért hagynak, hogy egy könnyű magyarázattal lezárja a témákat.  

Ha kinyitjuk a Mandinert és elolvassuk a tartalomjegyzéket, a címeket akár az értelmiségnek szánt üzenetként is értelmezhetjük: A kritikátlan támogatás nem tesz jót a kormányzásnak; A normalitás szigete akarunk maradni; Együtt erő vagyunk, szerteszét gyöngeség; A rendszerváltás második felvonása; Egy konzervatívnak a hazája az első, Jó reggelt, ez már a polgárosodás?

A legnagyobb erénye a lapnak, hogy a mindent eluraló 1 bites üzenetekkel dolgozó propaganda tengerben az értelmiség nyelvezetén és stílusában íródott. Ezért külön felüdülés olvasni. Igaz, a Mandiner csapatától nem is volt más várható, a Fideszről még le nem tört konzervatívok utolsó védcsapatai ők. Ugyanakkor fájóan hiányoznak belőle a valóban fontos témák, a kemény kérdések és a szembenézés. Ezt az érzést nagyítja fel a rendszeres hivatkozás az Utolsó Figyelmeztetésre. A két lap közötti kontraszt nagyon éles, épp a humor, a szemtelenség, a bátorság és a kérlelhetetlenség hiányzik belőle. Oli bácsi nem mondja meg a frankót, nincs doromboló cicus díj se, de marad az igényesség, a kultúra és a tartalom. A beígért kritikai attitűdöt pedig úgy kell dekódolni Rajcsányi kolléga tárcájának utolsó bekezdéseinek virágnyelvezetéből. Persze lehet, hogy a határokat feszegetik éppen, csak nagyon szűk határokon belül tapogatódznak.      

Polgári és konzervatív, hirdeti magáról a Mandiner. Kérdés, hogy lehet-e egy újság ma úgy polgári és konzervatív, hogy nem kéri számon a polgári és konzervatív értékeket?

Mert talán sokakat feszít a kérdés, hogy miért cseréltük fel a nyugati orientációt a ruszofíliára, mikor és miért adtuk fel a korrupció elleni harcot (gyönyörű eufemizmus), miért választottuk a centralizációt a kereszténydemokrata szubszidiaritás helyett, a state capture problémát miért market capture megoldással orvosoltuk? Még adósok a válasszal, hogy hová tartunk, mi a stratégiai terve az országnak? Nem tudjuk, hogy miért szűntek meg a viták, a párbeszéd, sőt a közösségvállalás az értelmiséggel? Egyszóval mindazon kérdések, amelyek feltételéért a Heti Választ kegyetlenül beszántották.

Mégis, maga a lap ilyen formában való megszületését mindek kell értelmezni, milyen politikai üzenetet hordoz? Talán újra indítja a Fidesz a párbeszédet az értelmiséggel? Változik a korábbi álláspont, miszerint a jobboldali értelmiség letörése elfogadható veszteség, sőt felszabadulás a fintorgó fideszesek nyomása alól?

Csak egyszer követtem el azt a hibát, hogy megvettem a Figyelőt a Heti Válasz halála után, de a Mandinert biztosan megveszem jövő héten is. Egy lapszám alapján nehéz megítélni milyen újság is lesz belőle, egyelőre egy fékezett habzású Heti Válasz képe sejlik fel.

Ha magamat konzervatívként fogalmazom meg, vagy egy konzervatív politikai mozgalom szükségességét hirdetem jogos az igény, hogy kifejtsem mit értek a fogalom alatt. Nemcsak szükségessé válhat a konzervatívizmus definiálása, de mintegy alapként meg kell előznie gondolati építkezés további szintjeit.

A legegyszerűbben úgy érthető meg a konzervatív és nem konzervatív (liberális, szocialista) gondolkodás között a különbség, ha a társadalmi intézményekhez való viszonyra világítok rá. a konzervatív gondolkodás szerint ezek az intézmények, mint például a nemzet, a család vagy a vallás a konzervatív nézőpont szerint a társadalom szerves fejlődése során létrejött, alapvető funkciókkal rendelkező, nélkülözhetetlen, mással nem pótolható intézmények. Mivel szerves fejlődés eredménye, ezért ezen intézmények és azok optimális működése szükségesek a társadalom stabilitásához. Ezért fontos a megőrzésük.  

Ezzel szemben más irányzatok ezeket az intézményeket társadalmi konstrukciónak tartják. véleményük szerint olyan emberek által létrehozott intézmények ezek, amelyek se nem szerves részei a társadalomnak se annak működéséhez nem szükséges elemek. Bár a végkövetkeztetés azonos a kiinduló narratíva ideológiai háttérnek megfelelően különbözik. A marxizmus a világot egy dimenzió mentén értelmezi, elnyomók/kizsákmányolók és elnyomottak/kizsákmányoltak örökös küzdelmeként. Mindent, amely ennek a küzdelemnek a felismerését korlátozza, akadályozza, vagy a narratívát megkérdőjelezi, relativizálja, meg kell szüntetni. A mai értelemben vett liberalizmus is az egyén korlátozását, így a fejlődést gátját látja ezekben az intézményekben. Közös bennük, hogy amennyiben problémát látnak egy társadalmi intézményben, úgy a probléma megoldását az adott intézmény felszámolásán keresztül képzelik el. (Példaként a világháborúk okaként a nemzetek létéből következő nacionalizmust azonosították. Így a további háborúk megelőzésének záloga a nemzet, mint nem szükségszerű társadalmi konstrukció felszámolása. A marxista gondolkodásban a nemzet csak a tőkések érdekeit szolgáló hamis identitásképző intézmény, amely elfedi a munkások elől a valódi érdekeiket.)

Természetesen bármelyik ideológia gondolkodói között széles spektrumot tapasztalhatunk. A társadalmi intézményeket társadalmi konstrukcióként értelmezők esetében ez a skála a harcos, intézmények azonnali, akár erőszakos megsemmisítését hirdetőktől az azok maguk által való lassú önfelszámolását kívánó, de beavatkozást nem kívánókig terjed. Ugyanígy széles csoportot ölel fel a konzervatívok tábora is. A korábbi korok társadalmi állapotait ideálisként megfogalmazó tradicionalistáktól a szabadpiacot hirdető neokonokon keresztül a társadalmi állapotok gyökeres megváltoztatásáért küzdő fejlesztő konzervatívokig terjedhet.

Fontos aláhúzni, hogy a konzervatívizmus önmagában nem jelenti a jelenlegi társadalmi állapotok fenntartásának a vágyát. Én magam abban hiszek, hogy a fennálló társadalmi problémákra megoldást kell találni. Azonban ezeket a hagyományos társadalmi intézményekre építve kell elérni. Ezért ha egy intézmény esetében működési zavarokat tapasztalunk, akkor annak megjavításán és nem a megszűntetésén kell dolgozni. Sőt, kimondható, hogy a hagyományos intézményeink csak azok szükséges megújításával, ezen keresztül a társadalmi problémák megoldásával őrizhetők meg! Bár a konzervatívizmus nem feltétlen találkozik a vallásossággal, de az utóbbiból fakadó cselekvő világnézet kellemes összhangban van az előbbi reformer értelmezésével.  

Ennek mentén kirajzolható egy olyan ideológiai törésvonal, amely jobban magyarázhatja meg a mai politikai eseményeket, és amely nem feltétlenül esik egybe a jobb-bal térkiosztással.

Mi újság Magyarországon? – kérdezte az öreg prof. Meglepett a kérdés. Már harmadik vagy negyedik napja voltunk Írországban tanulmányúton. Napi 2-3 vállalkozásfejlesztési intézményt látogattunk, ez volt a programban az utolsó, így már kicsit el is fáradtam. Mindenki sokat mesélt, de senki sem kérdezett.

Nos, nem sok jó… - kezdtünk bele a mondókánkba és nagyjából leírtunk egy elég pesszimista képet az országról, ami nagyon távol esett attól az Írországtól, amit a megelőző napokban láttunk.

Nem baj, ez természetes! Tudják, ha valakinek sokáig taposnak a nyakán, mint nekünk vagy Önöknek, és egyszer csak leveszik a lábukat, akkor mindenki így viselkedik. Ezen keresztül kell menni, nem lehet megúszni! Aztán be kell látni, hogy nem gyárthatunk mindent, nem lehetünk mindenben a legjobbak. Nekünk nagyjából 60 év kellett, hogy erre rájöjjünk. Aztán kitaláltuk magunkat. Kitaláltuk azt a 3-4 dolgot, amiben a legjobbak lehetünk, és minden erőforrást ez alá rendeltünk.  Majd maguk is eljutnak idáig, nyugodjanak meg! Akkor jön el a változás.

Ekkor 2012-t írtunk. Azt hittem ezek a változások már itt vannak, de tévedtem. Sőt, azt hiszem nem is értettem meg jól akkor, amit a prof mondott.

Az egész utazás, az egyetemi központok, a Ryan Academy szürreális volt. Mintha egy másik világba csöppentünk volna. Pedig azt a fejlettséget és jólétet, amit ma látunk Írországban, csak az elmúlt pár évtizedben érték el. A 80-as évek közepén Írország még szegény, elmaradott ország volt. Ekkor következett az az időszak, ami miatt  "Kelta Tigrisnek" nevezik őket. 

Az ábrán az egy főre jutó GDP adatsora látható. Látható, hogy Magyarország alul kullog lassan Ausztria után. Írország görbéje pedig egy felzárkózó gazdaság adatait mutatja. Így néz ki kérem egy felzárkózó ország! 2000-re beérte Ausztriát, majd el is húzott tőle. 

Természetes, hogy a gazdasági felzárkózás kapcsán a politikai szereplők mintákat keresnek. Valóban kevés ország volt képes megoldani ezt a feladatot, de nem értem, hogy miért a távol-keleti országokat tekinti a Fidesz mintának, amikor kulturálisan hozzánk sokkal közelebb álló nemzetek is kéznél voltak. Bár sose éltem Írországban, de sok ír ismerősöm van. Valahogy mindig éreztem velük valami hasonlóságot, egyfajta sorsközösséget, akik félszavakból is értik egymást. 

A nyolcvanas évekre Írország helyzete sokban hasonlított Magyarországéhoz. A protekcionista időszak után kinyitott országban duális gazdaság jött létre. A külföldi tőke elsősorban a fővárosban és környékén telepedett meg, de sosem vált az ország gazdaságának szerves részévé. A nagy cégek külföldi tulajdonban voltak, kereskedelmük elsősorban más országokba irányult és beszállítóik is elsősorban külföldiek voltak. Országon belül is nagy egyensúlytalanság jött létre így a főváros-vidék viszonylatban. Írország versenyképességét elsősorban az olcsó, de képzett munkaerő jelentette. Magas munkanélküliség, rossz államháztartási adatok, elvándorlás. A poltikai életet egymással harcoló, egymásra licitáló pártok uralták. Mégis képes volt Írország nemcsak kilábalni a válságból, de az egyik legsikeresebb európai nemzetté válnia. 

A fordulópont, a professzorunk szerint lelki volt. Az elit, a politikusok, de az választópolgárok is megértették, hogy nem mehet tovább úgy az ország, ahogy addig, változásra van szükség. Így jöttek létre a gazdasági fordulat feltételei:

- Poltikiai konszenzus

1987-ben az ellenzékben lévő Fine Gael párt vezetője egyoldalúan kihirdette a Tallaght stratégiát. Vagyis olyan politikát hirdetett, amelyben a nemzeti érdekeket szolgáló reformokban támogatja a kormányzó Fianna Fáil pártot. Ezzel az 1922-es Ír polgárháború óta meglévő kibékíthetetlen poltikai rivalizálást helyezte új, a nemzet érdekeinek alárendelődő alapokra.   

- Szociális partnerség 

Szintén 1987-ben jött létre az állam, a szakszervezetek és a munkaadók érdekképviseleti szervezeteinek neokorporativista együttműködése. Ezt követően 3 éves megállapodásokat kötöttek. Az ebben foglalt bérmegállapodásokat a nemzeti felemelkedési programot szolgálva hozták meg.   

- Megfelelő gazdasági környezet kialakítása

A gazdaság fejlődése és a beruházások ösztönzése érdekében a vállalatokat terhelő adókat nagyon alacsony szintre szállították el.

A Kelta Tigris, vagyis a robbanásszerű gazdasági fejlődés forásai a következők voltak:

- EU-s források felhasználása

Nagyon hatékonyan használták fel az EU-s forrásokat. Külön intézményeket hoztak létre a hatékonyság növelése érdekében (pl. Enterprise Ireland). A pénzeket csak olyan beruházásokra költötték, amelyek hosszútávon növelték a gazdaság teljesítőképességét.   

- Oktatási rendszer

Piaci igényeknek megfelelően alakították át a felsőoktatást. A hangsúlyt a BA diplomásokra és a szakképzésre helyezték. Ennek köszönhetően olyan magas minőségű munkaerő jött létre, amelyet gyorsan fel tudott szívni a munkaerőpiac.  

- Hazai tulajdonú vállaltok támogatása

A duális gazdaság egyesúlytalanságára a válasz a hazai tulajdonú vállalatok fejlesztése volt. A külföldi tulajdonú vállatokkal szemben ugyanis ezek a profit jóval nagyobb részét költik el otthon. A külföldi tulajdonú cégek az értékesítésből származó bevételeik 38%-át, a hazai tulajodnú cégek a 75%-át költötték el Írországban. Érthető hát, hogy növelni kívánták az ír tulajdonú cégek arányát, amelyek nem beszállítói, hanem irányítói az értékláncnak. Külföldi tőke befeketetések esetében pedig elsősorban a magas hozzáadott értékű beruházásokat kívánták vonzani. 

- Exportorientált vállalatok támogatása

Nagyon fontos, hogy a vállalati szerktor fejlesztése során elsősorban az exportorientált cégeket támogatták, hiszen ezek hoznak be plusz profitot az országba. Ez a szempont az általam látott vállalkozásfejlesztési program során is proiritást élvezett. Csak exportorientált startup ötletek kerülhettek be a programba. 

 Tanulságok

Milyen tanulságok vonhatók le az ír sikertörténetből Magyarország számára? Másolni semmiféleképpen sem érdemes őket, hiszen a feltételeink nem azonosak. Ugyanakkor a fő üzeneteit meghallhatjuk. Először is ki kell találni magunkat, mi az a 3-4 dolog, amiben sikeresek akarunk lenni? (Stratégia) Ezt csakis széleskörű társadalmi párbeszéd során létrejött társadalmi konszenzus alapján lehet elérni. Vagyis ennek kell lennie a második lépésnek. (Társadalmi konszenzus.) Majd minden erőforrásunkat a meghatározott prioritások alá, és csak azok alá kell rendelni. (Priorizálás.) Lehetünk mi is sikertörténet, de csak akkor ha ezeket a lépéseket meg tudjuk tenni.

Olyan politikai erőkre van szükség Magyarországon, amelyek képesek a fentieket megvalósítani. Különben semmi sem fog változni.   

A hétvégi EP választás eléggé átrendezte az ellenzéki erőviszonyokat és ez bizonyára tematizálni fogja a következő hetek közbeszédét. Én mégis más miatt voltam kíváncsi az eredményekre. 

A választási rendszerünkkel kapcsolatban 2011 után ellenzéki oldalról rendre felmerül az a vád, hogy igazságtalan. Ennek eldöntése nem egyszerű, hiszen nincs igazságos választási rendszer. Ez akár több bejegyzést is kimeríthetne, ezért nem is megyek most bele mélyebben a témába. Inkább az érdekel most, hogy vajon a jó kérdés van-e feltéve?

Nem az lenne a jó kérdés, hogy milyen választási rendszer szolgálná leginkább a társadalmat és egy jó politikai kultúra kialakítását?

Mivel több ellenzéki erő szerint is az arányos választási rendszer jobb megoldás lenne, különösen érdekes az Európai Parlamenti választás, hiszen ez pontosan ilyen elven működik. Míg a többségi elven működő rendszerek biztosítják a helyi érdekek képviseletét, addig az országos pártlistás szavazás arányos rendszere nem torzítja el a mandátumarányokat a nagyobb pártok javára. De vajon mennyire képes megteremteni a területi lefedettséget?

Az volt a kiinduló hipotézisem, hogy egy ilyen, alacsony mandátumszámú választás esetén jelentősen felülreprezentáltak lesznek a budapesti politikusok. Bár ez nem egy országgyűlési választás, ahol biztosan más logika mentén állították volna össze a listákat, mégis látható, hogy így szabadjára engedve, hogyan alakul a Budapest-Vidék képviselet. 

És lám a 21 megválasztott képviselőből (akik közül 2 helyzete jelenleg még bizonytalan) 11 budapesti, emellett 6 vidéki és 4 határon túli. Abban nem vagyok biztos, hogy a 11 budapestin kívül a listán nincs-e olyan, aki életvitelszerűen Budapesten él, de legalább vidéken nőtt fel és ismeri a társadalomnak azt a részét is. Különösen a keleti országrész lefedetlen, ahol mindössze egy kecskeméti képviselőt tudunk felmutatni. Politikai képviselet nélkül márpedig nincs gazdasági és társadalmi érdekérvényesítő erő.