A mai politika környezetben nehezen hiszi el az ember, hogy létezik bármi is, amivel nagyjából a társadalom egésze egyetért. Ha elfogadjuk, hogy a politikai pártok egyfajta leképeződései a társadalomnak, akkor a pillanatkép reménytelenséget sugall. Talán a 2010 előtti alkotmányozási kísérletek a legjobb példái annak, hogy mekkora a pártok közötti értékkülönbség és hogy milyen kicsi az együttműködére, a kompromisszumra való hajlam. A rendszerbe szinte bele volt kódolva, hogy végül az egyik szereplő erővel fogja a saját akaratát érvényesíti. A kérdés csak az volt, hogy ki lesz az.
Vajon van-e mégis bármi olyan téma, amiben a magyarok egyetértenek politikai hovatartozástól függetlenül. Ha visszatekintünk a rendszerváltást megelőző évekre, máris találunk egy ilyen témát: a nyugathoz való felzárkózás. Párthovatartozástól, értékektől függetlenül az emberek jobban akartak élni, ha lehet legalább olyan jól, mint a sógoréknál. A vonatkoztatási pont egyértelműen Ausztria volt. Attól kezdve, hogy a magyarok valamelyest szabadon átjárhattak Bécsbe vásárolni döbbenten tapasztalták az életszínvonalbeli különbséget. Ez ásta alá a szocializmus társadalmi legitimációját, hiszen bizonyítottan nem tudta megadni az embereknek azt, amit szerettek volna: jól élni.
Ezzel a vággyal és ennek elérésének céljával indult neki gyakorlatilag minden párt a rendszerváltásnak. Vajon mit mutatnak a tények, mennyire volt sikeres ez a folyamat?
A felzárkózás sikerességének megállapotásához az egy főre jutó GDP-t fogom használni indikátornak. Tudom, hogy nem tökéletes mérőszám, de mégis képet mutat egy gazdaság fejlettségéről.
Ez első ábrán a V4 országok és Románia adatai láthatóak. E szerint nagyjából 1993-ig az éltanuló szerepben a legjobb teljesítményt nyújtottuk a régióban. Majd ezt követően egészen 1998-ig lassult a gazdaságunk, eközben az első helyről visszacsúsztunk a harmadik helyre. 1998-ban újra növekeésnek indult a mutatónk, beértük Szlovákiát, de ez a lendület előbb megtört 2002-ben, majd 2010-re erős visszaesést követően Szlovákia szintjéről Lengyelországéra estünk. 2010 után a lendületet visszaszereztük, ami elég ahhoz, hogy lépést tartsunk a többi országgal, de a korábban szerzett lemaradásokat nem tudtuk behozni. Közben Románia közelít hozzánk. Az a Románia, amely fontos lélektani szerepet tölt be a magyaroknál, mint viszonyítási pont.
Ezek az adatok alkalmasak arra, hogy a mai két nagy politikai narratívát alátámasszák. A baloldal narratívája szerint a régióban viszaesett a teljesítményünk és egykori éllovasból ma a négy ország sereghajtója lettünk, sőt hamarosan beér minket Románia is. A jobboldali narratíva szerint a baloldali kormányzások tönkretették az országot, a Fidesz kormányzása alatt pedig újra növekedési pályára állt az ország. Mindkét narratíva ugyanazon adatokra alapszik és mindkettő igaz. Pogátsa Zoltánt idézve azonban az emberekben joggal alakulhatott ki az a kép, hogy a baloldali kormányzás gazdasági visszesést, majd megszorításokat hoznak, míg a jobboldali kormányzás gazdasági fellendüléssel és életszínvonal emelkedéssel jár. Ez az egyik olyan elem, amely megmagyarázhatja a Fidesz töretlen sikerét az elmúlt 10 évben. Azonban én szeretnék egy harmadik narratívát is felkínálni.
A második ábrán tisztán látszik, hogy nem sikerült utólérnünk Ausztriát, sőt nem elég, hogy az 1990-es szintjét sem értük el, de a különbség a két ország mérőszáma között egyre növekszik. Vagyis közeledés helyett egy-két évet leszámítva inkább távolodunk.
A harmadik ábrán lászik, hogy bármennyire is jobban teljesítettek a régió egyes országai, ők is ugyanebben a helyzetben vannak. Kijelenthető, hogy az a gazdasági modell, amelyet régió megvalósított, alkalmatlan a fejlett nyugati gazdaságokhoz való felzárkózásra. Természetesen nem mindegy, hogy ebben a modellben melyik ország hogyan teljesít, hiszen Csehország egy főre jutó GDP-je 2017-ben 40%-kal volt magasabb Magyarország mutatójánál, ami nem elhanyagolható különbség.
Mi csapódik le ebből a politikában? Gyakorlatilag semmi. A kormány és az ellenzék is megkeresi az adatoknak egy olyan magyarázatát, amely a saját szavazói bázisát erősíti. Eközben a felzárkózás teljesen kiesett a pártok témái közül, nem jelenik meg a programokban. Sőt, az értelmiségi diskurzusokból is kikopott néhány üdítő kivételtől eltekintve. Mintha mindenki elvesztette volna a hitét a felzárkózás lehetőségében, és az egyetlen, valódi társadalmi konszenzust jelentő ügy helyét mindenhol átvették a szimbolikus témák. Pedig a felzárkózás nem lehetetlen, csak rajtunk múlik. Egy következő bejegyzésben erről fogok írni.
Olyan politikai erőre lenne szükség, amely képes választ adni a felzárkózás kérdésére és társadalmi bázist tud kialakítani a programja megvalósításához.
