2010 után az ellenzéki narratíva nagyjából két téma körül épült fel. Az egyik a korrupció ügye a másik a demokrácia leépítésének, a diktatúra kialakításának rémképe. Tény, hogy a 2010-es parlamenti választások után a Fidesz határozottan és elszántan kezdett bele az alkotmányos keretek átalakításába, ennek módja és tartalma miatt a baloldalon a demokrácia végét vizionálták és vizionálják még ma is. Tették és teszik ezt úgy, hogy a Fidesz a megfelelő felhatalmazás birtokában vitte végig mindezt, vigyázva arra, hogy minden módosításra található legyen precedens a nyugati demokráciákban.
A mai politikai kultúrát véleménybuborékokba zárt értelmiségi csoportok egymás melletti elbeszélése jellemzi. A választási kampány után felmerült bennem a kérdés, hogy mi romlott el, mikor kezdtünk el nem beszélni egymással vagy elbeszélni egymás mellett? Azóta többször is megkíséreltem vitát kezdeményezni másként gondolkodókkal aktuális témákban, de be kell valljam, hogy minden kísérletet kudarcként éltem meg. Mintha az értelmiségieknek nemcsak a véleménye, de már az észlelése is a választott politikai oldalának a narratíváját követné. Elkezdett foglalkoztatni a kérdés, hogy miért és hogyan alakult ki ez a helyzet? Így jutottam el a rendszerváltás időszakáig.
Őszintén megmondom, hogy nagyon érdekes egy olyan kor cikkeit olvasnom és felvételeit megnéznem amelyet gyerekként megéltem ugyan, egyes képkockák megmaradtak az emlékezetemben, mégis ismeretlenek számomra. Valamiért az a kép élt bennem, hogy a kommunista diktatúrát egy összekapaszkodó ellenzék döntötte meg, amelyet a rendszerváltást követő évek politikai csatái fordítottak szembe egymással és így szűnt meg lassan az értelmes párbeszéd. A diktatúra kialakításának vádja pedig az évek keserű tapasztalatai alapján fogalmazódott meg a baloldalon. Pedig ez nem így van!
1990 március 25-én tartották az első szabad választások első fordulóját. Március 24-én jelent meg Tamás Gáspár Miklós elhíresült cikke a Beszélőben. Idézet a cikkből:
“Ha nem az SZDSZ győz a választásokon, megjósolhatjuk, hogy itt nem lesz jogainak birtokában lévő ellenzék, tehát nem lesz demokratikus kormány sem.” “Mucsa és félelem – vagy szabad demokrata többség.”
Mielőtt bárki azt gondolná, hogy ez egy elszigetelt vélemény volt az SZDSZ-en belül tessék megnézni az SZDSZ ekkori kampányfilmét:
“Nem kell, nem kérünk sem vörös, sem nemzeti színű diktatúrát!”
A két választási forduló közötti Antall-Kis vita során amikor a későbbi miniszterelnök finoman szóvá teszi a Beszélő cikkét Kis János nem határolódik el a diktatúra vádtól, pedig itt módja lett volna rá. Megdöbbentő, hogy mindez még a választások előtt történt, anélkül, hogy bármilyen tapasztalatuk is lett volna a jobboldali kormányzásról, a Csurka dolgozat is csak két év múlva jelenik meg.
Ugyanez a motívum vonul végig az első Antall-kormány időszaka alatti kommunikációban, amikor az SZDSZ nem kormányellenzéknek, hanem rendszerellenzéknek! nevezte magát, pedig azóta már Antall József a felvilágosult és modern konzervativizmus példaképe a baloldalon. Ez a kommunikációs séma élt tovább 1998 és 2002 között, valamint 2010 után. Ugyanígy fedezhető fel a rendszerváltás idején keletkezett minta a jobboldali narratívában is. Konzervatív gondolkodóként talán elfogult vagyok, amikor azt érzem, hogy a baloldal volt az, amelyik az esélyt sem megadva indította az első olyan méltatlan támadást, amely kizárta a másik oldalt az elfogadható alternatívák közül. De ez talán már annak a vitája lenne, hogy ki lőtt vissza először.
Ami fontos, hogy a mai politikai kultúra, amely a véleménybuborékok kialakulásához, a társadalmi viták megszűnéséhez vezetett és ahol a pártok versengés helyett kizárják egymást az elfogadható alternatívák közül nem 2010 terméke.
Valójában még nem tudtuk meghaladni a rendszerváltás idején kialakult ellentéteket!
Persze a diktatúra vád 30 év alatt megkopik, főleg ha sose jön el, pedig lett volna 17 év a kiépítésére. Kétségtelen, hogy a Fidesz tágítja az alkotmányos kereteket. De egy olyan politikai erő kritizálja mindezt, amely ugyanígy tett kormányra kerülve. (lásd az 1994-es önkormányzati választások szabályainak módosítását.) Kétségtelenül dúl a médiaháború, de nem 8 éve, hanem 28 éve és nem ma éli a legsötétebb időszakát, hanem 1997 volt az a pillanat, amikor hónapokig nem volt semmilyen jobboldali médiatermék a piacon.
Érje kritika a jobboldali kormányzatot, akár kemény kritika is! De a diktatúra vád nem állja meg a helyét és 30 év után kissé hiteltelen és unalmas is már. Érezhetik ezt a baloldalon, és megkísérlik feloldani a feszültséget ami az észlelt valóság és a diktatúra vád között feszül. Hibrid rendszer az új termék neve, vagyis nem látható és nem érzékelhető módon diktatórikus a rendszer. Ötletes, de nem előremutató. Az ellenzék nem leplezheti többé ötlettelenségét és tehetetlenségét 30 éves politikai termékekkel. Így csak újabb vereségbe futnak majd 2022-ben, de ez legyen az ő bajuk. A nagyobbik baj az, hogy az alaptalan diktatúrázás gyilkolja a vitakultúrát, mérgezővé teszi a politikai légkört és végső soron ez az, ami a demokráciát ellehetetleníti.
