Minapi interjújában Vajda Mihály filozófus többek között azt találta mondani, hogy:

“Konzervatívok nem lehetnek szegény emberek. A szegények, ha a politika iránt érdeklődnek, populisták vagy baloldaliak lesznek.”

Néha meglep, hogy a mai magyar közbeszéd mennyire a marxi filozófián alapszik. Akár a gondolkodási sémát, akár a szóhasználatot nézzük. 

“Minden eddigi társadalom története, osztályharcok története,” írja Marx a Kommunista kiáltványban. A társadalmak minden korban kizsákmányolókra és kizsákmányoltakra oszlik. Az osztályok között, amely a beletartozó emberek érdekazonosságai miatt jöttek létre, állandó a konfliktus. A kizsákmányolók elnyomják a kizsákmányoltakat. Ebben a gondolati keretben teljesen érvényes Vajda állítása, hiszen a szegények az elnyomott osztály részesei. A felsőbb jövedelmi decilisbe tartozók (a gazdagok) joggal kívánják a jelenlegi társadalmi viszonyok fenntartását, hiszen ez biztosítja jólétüket, a szegények kárára. Vagyis ők a konzervatívok, akik a jelenlegi társadalmi berendezkedés megőrzésében érdekeltek. A szegények, mivel elemelkedésük csakis a társadalmi berendezkedés megváltoztatásával következhet be vagy baloldaliak (öntudatosak és okosak) vagy populisták (becsapottak). 

Nem az a meglepő, hogy Vajda Mihály így gondolkodik. Egy Lukács György tanítvány világképe természetesen marxi alapokon nyugszik. Ugyanehhez a lukács-iskolához tartozik például Heller Ágnes, vagy a lukács-óvodába járó Kis János. Az a meglepő, hogy a konzervatív értelmiség is a marxi elméletet tekinti gondolkodási keretnek, szóhasználatában ezt követi. Mi lenne más a konzervatív értelmiség feladata - legyen kritikus vagy bürokrata - mint alternatív gondolkodási keretet és világszemléletet kínálni? Magamat konzervatívként meghatározó emberként azt gondolom, hogy Vajda Mihály állítás téves. De miután a mai közéleti párbeszéd hiányának egyik oka a közös definíciók hiánya, nézzük mi a konzervativizmus.

"Sose feledd, hogy amikor álmokat szősz, két dolgot kell szem előtt tartanod: mi az, amit nyerni akarsz, és mi az, amit nem szeretnél elveszteni." (Jean-Jacques Rousseau)

A konzervativizmus olyan politikai ideológia - bár sokan tagadják az ideológiai mivoltját - amely hisz a történetileg kialakult politikai, vallási, kulturális társadalmi intézményrendszerek szerepében és azok megőrzésére törekszik. Tagadja az struktúra nélküli, elit nélküli társadalom lehetőségét, hiszen valamilyen elit új rendszerekben is létrejönnek, ahogy ezt láttuk a kommunista társadalmak esetében is. Nem egalitarista, hiszen az emberek különbözősége miatt a jogegyenlőséget leszámítva a teljes egyenlőség nem valósítható meg. Ugyanakkor a konzervativizmus nem jelenti a reformok, a társadalom javításának tagadását. Létrejöhet különböző helyzetű társadalmi csoportokon átívelő politikai szövetség, amely a társadalom átalakítását célozza a hagyományos intézményrendszerekre építve, nem azokat eltörölve. Eljuthat a társadalom arra a felismerésre, hogy bár egyenlőtlenség mindig lesz, annak bizonyos mértéke közép- és hosszútávon már mindenkire káros, ezért a társadalmi egyenlőtlenség bizonyos határon belülre való korlátozására törekszik. Ehhez szükséges az erős állami szerepvállalás, amely segíti a társadalmi mobilitást és a csökkenti az öröklött társadalmi helyzet általi meghatározottságot. Az alsóbb jövedelmi csoportokba tartozók jól felfogott saját érdekük miatt csatlakozhatnak egy ilyen politikai szövetséghez. A felsőbb csoportok akár keresztényi indíttatásól, akár humanizmuson alapuló emberbaráti szeretetből, akár a társadalom működőképességének fenntartásának szándékából tehetik ugyanezt, bizonyos előnyökről akár le is mondva. 

Ez a konzervativizmus nemcsak lehetőség, hanem annyira létezik, hogy neve is van. Hívják progresszív, tory vagy egynemzet-konzervativizmusnak is. És igen, lehetnek a szegények konzervatívok.  

2010 után az ellenzéki narratíva nagyjából két téma körül épült fel. Az egyik a korrupció ügye a másik a demokrácia leépítésének, a diktatúra kialakításának rémképe. Tény, hogy a 2010-es parlamenti választások után a Fidesz határozottan és elszántan kezdett bele az alkotmányos keretek átalakításába, ennek módja és tartalma miatt a baloldalon a demokrácia végét vizionálták és vizionálják még ma is. Tették és teszik ezt úgy, hogy a Fidesz a megfelelő felhatalmazás birtokában vitte végig mindezt, vigyázva arra, hogy minden módosításra található legyen precedens a nyugati demokráciákban. 

A mai politikai kultúrát véleménybuborékokba zárt értelmiségi csoportok egymás melletti elbeszélése jellemzi. A választási kampány után felmerült bennem a kérdés, hogy mi romlott el, mikor kezdtünk el nem beszélni egymással vagy elbeszélni egymás mellett? Azóta többször is megkíséreltem vitát kezdeményezni másként gondolkodókkal aktuális témákban, de be kell valljam, hogy minden kísérletet kudarcként éltem meg. Mintha az értelmiségieknek nemcsak a véleménye, de már az észlelése is a választott politikai oldalának a narratíváját követné. Elkezdett foglalkoztatni a kérdés, hogy miért és hogyan alakult ki ez a helyzet? Így jutottam el a rendszerváltás időszakáig. 

Őszintén megmondom, hogy nagyon érdekes egy olyan kor cikkeit olvasnom és felvételeit megnéznem amelyet gyerekként megéltem ugyan, egyes képkockák megmaradtak az emlékezetemben, mégis ismeretlenek számomra. Valamiért az a kép élt bennem, hogy a kommunista diktatúrát egy összekapaszkodó ellenzék döntötte meg, amelyet a rendszerváltást követő évek politikai csatái fordítottak szembe egymással és így szűnt meg lassan az értelmes párbeszéd. A diktatúra kialakításának vádja pedig az évek keserű tapasztalatai alapján fogalmazódott meg a baloldalon. Pedig ez nem így van!

1990 március 25-én tartották az első szabad választások első fordulóját. Március 24-én jelent meg Tamás Gáspár Miklós elhíresült cikke a Beszélőben.  Idézet a cikkből: 

“Ha nem az SZDSZ győz a választásokon, megjósolhatjuk, hogy itt nem lesz jogainak birtokában lévő ellenzék, tehát nem lesz demokratikus kormány sem.” “Mucsa és félelem – vagy szabad demokrata többség.” 

Mielőtt bárki azt gondolná, hogy ez egy elszigetelt vélemény volt az SZDSZ-en belül tessék megnézni az SZDSZ ekkori kampányfilmét: 

“Nem kell, nem kérünk sem vörös, sem nemzeti színű diktatúrát!”  

A két választási forduló közötti Antall-Kis vita során amikor a későbbi miniszterelnök finoman szóvá teszi a Beszélő cikkét Kis János nem határolódik el a diktatúra vádtól, pedig itt módja lett volna rá. Megdöbbentő, hogy mindez még a választások előtt történt, anélkül, hogy bármilyen tapasztalatuk is lett volna a jobboldali kormányzásról, a Csurka dolgozat is csak két év múlva jelenik meg. 

Ugyanez a motívum vonul végig az első Antall-kormány időszaka alatti kommunikációban, amikor az SZDSZ nem kormányellenzéknek, hanem rendszerellenzéknek! nevezte magát, pedig azóta már Antall József a felvilágosult és modern konzervativizmus példaképe a baloldalon. Ez a kommunikációs séma élt tovább 1998 és 2002 között, valamint 2010 után. Ugyanígy fedezhető fel a rendszerváltás idején keletkezett minta a jobboldali narratívában is. Konzervatív gondolkodóként talán elfogult vagyok, amikor azt érzem, hogy a baloldal volt az, amelyik az esélyt sem megadva indította az első olyan méltatlan támadást, amely kizárta a másik oldalt az elfogadható alternatívák közül. De ez talán már annak a vitája lenne, hogy ki lőtt vissza először. 

Ami fontos, hogy a mai politikai kultúra, amely a véleménybuborékok kialakulásához, a társadalmi viták megszűnéséhez vezetett és ahol a pártok versengés helyett kizárják egymást az elfogadható alternatívák közül nem 2010 terméke. 

Valójában még nem tudtuk meghaladni a rendszerváltás idején kialakult ellentéteket! 

Persze a diktatúra vád 30 év alatt megkopik, főleg ha sose jön el, pedig lett volna 17 év a kiépítésére. Kétségtelen, hogy a Fidesz tágítja az alkotmányos kereteket. De egy olyan politikai erő kritizálja mindezt, amely ugyanígy tett kormányra kerülve. (lásd az 1994-es önkormányzati választások szabályainak módosítását.) Kétségtelenül dúl a médiaháború, de nem 8 éve, hanem 28 éve és nem ma éli a legsötétebb időszakát, hanem 1997 volt az a pillanat, amikor hónapokig nem volt semmilyen jobboldali médiatermék a piacon. 

Érje kritika a jobboldali kormányzatot, akár kemény kritika is! De a diktatúra vád nem állja meg a helyét és 30 év után kissé hiteltelen és unalmas is már. Érezhetik ezt a baloldalon, és megkísérlik feloldani a feszültséget ami az észlelt valóság és a diktatúra vád között feszül. Hibrid rendszer az új termék neve, vagyis nem látható és nem érzékelhető módon diktatórikus a rendszer. Ötletes, de nem előremutató. Az ellenzék nem leplezheti többé ötlettelenségét és tehetetlenségét 30 éves politikai termékekkel. Így csak újabb vereségbe futnak majd 2022-ben, de ez legyen az ő bajuk. A nagyobbik baj az, hogy az alaptalan diktatúrázás gyilkolja a vitakultúrát, mérgezővé teszi a politikai légkört és végső soron ez az, ami a demokráciát ellehetetleníti. 

Az elmúlt hét nagy belpolitikai vihara volt a gender szakok megszüntetése. Most nem mennék bele, hogy ehhez joga volt-e a kormánynak vagy sem. Ez hosszabb téma és egyszer külön szeretnék foglalkozni vele. 

Ami érdekes, az a felvetésre adott reakció volt. Hirtelen a szemlélődő tudomány szerepét felvéve kezdett el védekezni a “gender szak”, azt sugalmazva, hogy a kormányunk most már végképp olyan területen kezd el beavatkozni, ami nem tartozik hozzá. Kormányzati oldalról jött a válasz, hogy bizony, ne legyen tévedés, itt egy ideológiával és nem tudománnyal állunk szemben, úgyhogy ez nagyon is a politikai tér része. Kinek lehet igaza ebben a kérdésben? Először tisztázzuk mi a különbség a tudomány és az ideológia között. 

A tudomány a világ megismerésére irányuló tevékenység. Megfigyelésen, vagyis tényeken és ezeken keresztül igazolt gondolati rendszereket jelent. A társadalomtudomány - hiszen a gender tudomány ide tartozik - az ember és az által létrehozott társadalom kapcsolatával foglalkozik. Az ideológia a világ megértésére irányuló tevékenység. Olyan világnézeten alapuló eszmék egységes elméletté szervezett rendszere, amely a társadalmunk leírására törekszik, valamint a  működésére vonatkozó irányelveket határoz meg. Vagyis vagy a tudomány eredményeire építve, vagy azt figyelmen kívül hagyva, esetleg tagadva kívánja meghatározni a társadalmunk működését, szükség esetén átalakítását. 

A következő lépésként elfogadásra javaslom azt az állítást, hogy a felsőfokú oktatás a tudománnyal foglalkozik, az ideológia tere a politika. Akkor is ezt gondolom, ha tudom, hogy az egyetemi oktatók általában valamilyen ideológia mentén gondolkodnak a világról, így elfogultak. A független oktatás akkor tud megvalósulni, ha az elfogultságukat nyílttá teszik és ennek ellenére törekszenek minden álláspont bemutatására. (Nem vagyok naiv, pontosan tudom, hogy egyes egyetemi karok túlpolitizáltak és nem valósul meg a függetlenségre törekvés.) Friss élményem is van ezen elvárásokról. Felmerült bennem a doktorim folytatása. Az iskola vezetőjével egyeztettem a témámról, de kifejezetten nem motivált, hogy az elvárás csak a téma körbejárására, feltárására szorítkozik, azonban a megoldási javaslatokat kerülni kell. Azaz itt is megfogalmazódott a tudomány és az ideológia szétválasztásának elve, nagyon helyesen. 

Ennek tükrében mit csinál a gender, mint tudomány? 

Nehéz megmondani, mert amikor a médiában megjelenik a gender, akkor általában Antoni Rita  vagy Papp Réka Kinga tolmácsolásában találkozhatunk vele. Az ő véleményük és jövőképük pedig igencsak összecseng azokkal a társadalmi folyamatokkal, amelyek azokban az országokban terjednek, ahol a gender ideológia teret kapott. 10 megtörtént esetet mutat be egy tiltakozó oldal, amely még nekem is ijesztő, aki nem híve a konteóknak. Ráadásul utánanéztem, mind igaz. El tudom fogadni, hogy mind az említett két aktivista, mind ezek az esetek a szélsőségességet képviselik, csak az a baj, hogy nem látni mást.

Különösen ártó, magának a gendernek az ilyen és ehhez hasonló megnyilvánulások. Ha PRK a Fidesz fizetett ügynöke lenne, akkor sem tudná a közvéleményt jobban a gender ellen hangolni. Évekre elegendő muníciót adnak a gender kritikus véleményformálók kezébe. És mit csinálnak ilyenkor a gender tudomány oktatói? Semmit. Nem tiltakoznak, nem írnak állásfoglalást, nem tüntetnek, nem tagadják meg ezeket a szélsőséges aktivistákat, nem fogalmaznak meg ellenvéleményt, ölbe tett kézzel nézik és a konzervatív oldalnak hihető, hogy egyetértenek. Nem biztos, hogy igaz, de hihető. Főleg, hogy akkor nem hallgatnak, amikor a Katolikus Egyház életellenes mozgalomnak nevezi a genderizmust. Így joggal lehet az a jobboldal észlelése, hogy mint ahogy a klasszikus viccben a szamovárgyárbeli munkás az alkatrészekből mindig csak tankot tudott összerakni, a végén a gender tudományból is mindig csak ezek a szélsőséges vélemények és ijesztő események potyognak ki.

Pedig a demográfiai válságunk a bizonyíték rá, hogy szükség lenne olyan kutatásokra, amelyek a nők és férfiak társadalmi helyzetét vizsgálja. Szükség van arra, hogy olyan családok alkossák a társadalmunkat, amelyekben mind a nő, mind a férfi ki tud teljesedni. Szükség van olyan kutatásokra, amik választ adnak a társadalmunkat érintő legfontosabb kérdésekre és ebben fontos szerepet kell kapnia a nők helyzetével foglalkozó kutatóknak. Van létjogosultsága a nők történelmi szerepét vizsgáló, azt jobban hangsúlyozó kutatásoknak. De semmilyen kutatás nem irányulhat rombolásra. Egészítse ki a történelemről alkotott képünket, de lerombolni ne kívánja azt. Kell foglalkoznunk azzal a témával, hogy miért születik ilyen kevés gyermek, de erre nem lehet válasz az, hogy a kormány szülőgépnek tekinti a nőket. Az sem segít, ha a legolvasottabb internetes újság a hír mellé “véletlenül” odabiggyeszti a Szolgálólány meséjének új évadáról szóló cikket, természetesen minden manipulációs szándék nélkül. A gender fogalom ezen tevékenységek lefedésére véleményem szerint már alkalmatlan. Átpolitizált szó, ami minimum a társadalom felének egyet jelent a gender ideológia szélsőséges megnyilvánulásaival. 

Ehhez az átpolitizáltsághoz az elmúlt években minden segítséget megadott a baloldal, beállva a legszélsőségesebb megnyilvánulások mögé. Alkalmassá téve a témát, hogy a konzervatív szavazók megtámadva érezzék a hagyományos értékeket és intézményeket. Kinek jó mindez? A nőknek és a kisebbségeknek biztosan nem. 

Kivételes helyzet, hogy a hajléktalan probléma Magyarországon nem akkor kerül előtérbe, amikor az első komoly hideg alkalmával elkezdenek megfagyni emberek az utcán. Ekkor a társadalom kollektív lelkiismeret furdalása felébred, gyorsan megnyitnak még pár melegedőt, osztanak olyanok is ételt, akik egyébként nem szoktak, hogy aztán a jó idő beköszöntével újra a közöny vegye át ennek az érzésnek a helyét.
A hajléktalanságot betiltó Alaptörvény módosítás azonban rendhagyó módon nyáron helyezte a témát a középpontba. Természetesen az ellenzéki oldal gyorsan be is illesztette az eseményeket a diktatúra narratívájába, elszalasztva a lehetőséget egy komoly társadalmi vitára. Én most arra keresem a választ, hogy vajon helyesen cselekszik-e a Fidesz-KDNP, amikor tiltani akarja az életvitelszerű közterületen élést?

MIÉRT AZ ALAPTÖRVÉNYBEN SZABÁLYOZZÁK A KÉRDÉST?

Ezen nem érdemes hosszan vitatkozni. 2011-ben az Alkotmányra hivatkozva semmisítették meg a legutóbbi törvényt, amely meg kívánta akadályozni a közterületeken való élést. Ennek mentek elébe a módosítással.

KI A HAJLÉKTALAN?

Valószínűleg a hajléktalan szó hallatán mindenkinek az aluljáróban kartondobozon fekvő koszos, büdös emberi roncs jut eszébe. Pedig egyrészt a lakhatási problémával küzdő emberek csoportja ennél sokkal szélesebb, a “hajléktalanok” csoportja pedig sokkal összetettebb. Nem mindenki hajléktalan aki annak látszik, és nem minden hajléktalan látszik annak.

Győri Péter (Beszélő, 2005) kategóriái szerint beszélhetünk “fedél nélküliekről”, akik közterületen vagy szabad ég alatt élnek. “Effektív hajléktalanok” akik fedél nélküliek vagy akiknek nincs semmilyen stabil lakhatási lehetőségük, így minden nap meg kell küzdeniük azért, hogy hol aludjanak. Ez akár egyéjszakás befogadás is lehet vagy jelentheti a hajléktalanszállót. “Lakástalanok” azok, akik fedél nélküliek, effektív hajléktalanok, nem lakásban, de lakhatást biztosító intézményben lakik (munkásszálló, börtön, egyéb bentlakásos intézmények). Végül az “otthontalanok” kategóriába tartoznak mind az előző három csoport tagjai, illetve azok, akik olyan lakásban élnek, amely alkalmatlan a családalapításra, vagy arra, hogy otthont teremtsenek benne.

Úgy gondolom, hogy mikor a közbeszédben hajléktalanról beszélünk, akkor az első két csoportról, a fedél nélküliekről és az effektív hajléktalanokról beszélünk. A jelenlegi téma viszont csak a fedél nélküliekről szól, hiszen ők azok, akik a közterületeken életvitelszerűen élnek. Sőt, ezen csoport sem homogén. Sokan erdőben, elhagyott épületekben, hajléktalan kunyhókban élnek, így kiesnek a hétköznapi emberek látómezejéből.

HÁNY HAJLÉKTALAN VAN?

Az elmúlt hetekben elindult számháborúban nehéz kiigazodni. Ennek az is az oka, hogy nincs definiálva kit tekintünk hajléktalannak, másrészt nincsenek pontos statisztikáink. Erre a zavaros helyzetre ül rá politika és minden párt a számára hasznos számokat kezdi el használni.

A Győri Péter vezette Február Harmadika Munkacsoport minden évben végez egy felmérést a hajléktalanok között. Ugyanakkor mindig óva intenek, hogy a megkérdezettek száma és a hajléktalanok száma között egyenlőségjelet tegyenek. Becslésük szerint 14 000 hajléktalan volt 2018-ban a téli hónapokban. (Forrás: 444)
A Város Mindenkié szerint a hajléktalanok száma 30 000 körül van, bár ezt a számot még semmivel nem láttam alátámasztani. A két szám azonban nem feltétlenül mond ellent egymásnak, hiszen, amint Győri Péter is kiemeli a nyilatkozatában, egy év alatt több embert érint a hajléktalanság, mint az épp aktuális számuk.

Fontos azt is kiemelni, hogy talán a közvélekedéssel ellentétben, a hajléktalanok kétharmada vidéken él, csak a harmaduk található Budapesten. Így ez közel sem egy fővárosi probléma.

Győri Péter (Beszélő, 1995) a legtágabb lakhatási problémával érintett csoportot 3 millió főre becsülte. Ebbe azok is beletartoznak, akik túlzsúfolt, vagy nem megfelelő minőségű lakásokban élnek. A fedél nélküliek az én értelmezésemben azok az effektív hajléktalanok, akik nem tudják, vagy nem akarják igénybe venni az ellátórendszer szolgáltatásait. Így kb. 4000 emberről beszélhetünk, akiknek egy része, ahogy fentebb is leírtam, nem látható módon él közterületen.

JELENT-E KOCKÁZATOT A KÖZTERÜLETEN ÉLÉS?

Ez a kérdés több szempontból is vizsgálható.

A legfontosabb, hogy a legnagyobb kockázatot a hajléktalanok számára jelenti a hideg hónapokban. Nincs nagyobb kockázat, mint a kihűlés okozta halál. Emiatt bátran állítom, hogy bármilyen szálláshely típus jobb számukra, mint az utcázás. Arról nem is beszélve, hogy az utcán nem lehet megoldani a napi higiéniai szükségletes kielégítését, vagy azokkal szennyezik a köztereket.

Sajnos nem találtam frissebb adatokat a hajléktalanok egészségügyi helyzetéről, mint a Szociomed Kft. 2004-es tanulmányát. Eszerint A tbc gyakorisága tízszeres az alappopulációhoz képest, sőt, egy 1998-as tanulmány szerint tizenötszörös! Nem segít az sem, hogy a hajléktalanok 89,9%-a dohányzik. A hajléktalan lét nagyban elősegíti a tbc terjedését. Egy 2001-es hajléktalan szűrőprogram a tbc-s megbetegedések számának emelkedését mutatja.
Míg a nem hajléktalanok 0,5-a él élősködőkkel együtt, a hajléktalanok esetében ez az arány 7,4%. “A rossz higiénés körülmények miatt kialakuló bőrbetegségek jelentős gondokat okoznak. Nagyon gyakori az elhanyagolt lábszárfekély, üszkösödés, fagyás, pikkelysömör, a rühesség, az ótvar, és a gombás bőrbetegségek. Különösen veszélyes a ruhatetvesek számának emelkedése. A ruhatetű hordozója a kiütéses tífusz kórokozójának, így jelentős járványforrás is lehet. “
A tbc cseppfertőzéssel, illetve többek között táplálkozással, vér útján vagy nyílt seben keresztül is terjed. Vagyis komoly járványügyi kockázatot jelent a közterületeken való életvitel a többségi társadalom számára.

Bár az emberi szempontok mellett kevéssé fontosnak tűnhet, de nem elhanyagolható szempont a városképre gyakorolt hatás sem. Nem gondolom, hogy az adófizető állampolgárok közterület használatát korlátozni kellene ez által. Ugyanígy turisztikai szempontból sem előnyös, ha a látogatók a pályaudvaroktól kezdve az aluljárókon át ezzel a képpel találkozik.

Vagyis, igen jelent mind higiéniai, járványügyi és városképi kockázatot. Őszintén, tegye fel a kezét, akit nem zavarnak a jelenlegi állapotok, aki szívesen leül egy hajléktalan után a buszon, vagy egy nyilvános illemhelyen.

ELLÁTÓRENDSZER

Mivel a jelenlegi szabályozás az utcáról kitiltandó hajléktalanokat elsődlegesen az ellátórendszerbe akarja beterelni, fontos kérdés, hogy az ellátórendszer lefedi-e az igényeket?

Az EMMI nyilatkozata szerint jelenleg 9800 éjjeli menedékhely és átmeneti szállás áll rendelkezésre, ezt téli időszakokban 1500 férőhellyel tudják bővíteni. A nappali melegedők 7500 fő számára tudnak biztosítani ellátást. A fenti számok alapján, ha elfogadjuk a 14 000 fős becslést a rendszer nagyjából a hajléktalanok kétharmadát tudja ellátni. Ugyanakkor bármennyire kerestem, nem találtam semmilyen adatot arról, hogy a jelenleg utasítanak-e el bárkit is arra hivatkozva, hogy megtelt a szálló?

A zalaegerszegi hajléktalanellátó intézményvezetőjével készült 2016-os interjúban azt mondta, hogy bár férőhelyük elegendő lenne, mégis a becsült érintetteknek csak a kétharmada veszi igénybe a szolgáltatásaikat. Vagyis az utcázók - legalábbis egy részük - feltehetően önmaga választja ezt az életmódot. Idézet az interjúból: “Akik kinn vannak az utcán, jobban szeretik a kötöttségektől mentes utcai életet. Egyszerűen nem tudják elfogadni a kötöttségeket és soha nem is fogják. Az ő döntésük volt az utcai hajléktalan lét. Ők a „nem szeretem betartani a szabályokat” típusú emberek. Ezért is mondhatom azt, hogy ez a „megvernek, ellopják a cuccaimat” szöveg sokkal inkább csak egy kitalált magyarázat, hogy miért is nem jönnek be az intézménybe.”
Ezek alapján azt feltételezem, hogy ha a jelenlegi férőhelyszám nem is elegendő, ez nem feltétlenül derül ki, hiszen a célcsoport egy része nem veszi igénybe.

Sajnos nem találtam adatot arról, hogy a hajléktalan rehabilitációs szolgáltatások milyen kihasználtság mellett működnek. A meglévő intézmények viszont nagyon jó szakmaisággal működnek az információim szerint. Sokat elárul, hogy ahogy a teljes hajléktalan ellátó rendszerben itt is a legmagasabb az egyházi és civil fenntartók aránya a szociális ellátórendszeren belül.

A hajléktalanok rehabilitációja nehéz és összetett feladat. De azzal is számolni kell, hogy vannak olyan kiilleszkedett hajléktalanok, akik egészségügyi okok vagy mentális állapotuk miatt nem rehabilitálhatóak. Az OPNI bezárása többek között ezért is volt hatalmas hiba!

Az ellátórendszerre jelenleg 9, a Népszava szerint 10.5 milliárd forintot költünk évente. Ez egy főre visszabontva havonta kevesebbet jelent, mint 100 Ft. Tudom, demagógiának hathat, de talán adhatunk mellé még egy-két százast, ha ezen múlik.

PREVENCIÓ

Ha a hajléktalanok ügye szóba kerül, általában az ellátásukról van szó, ritkán a rehabilitációról. De szinte sosem hallok a megelőzésről. Ehhez a hajléktalanná válás útjára kell rátekinteni.

A hajléktalanok 65%-a alkoholista. (Szociomed Kft. 1994) De a tanulmány megemlít egy hajléktalan otthonban végzett felmérést, ahol azt találták, hogy a hajléktalanok 80%-a volt alkoholista, ennek fele súlyos alkohol problémákkal küzdött. Az is a képbe tartozik, hogy a hajléktalanok 30%-a vett már részt elvonó kezelésen. Nehéz megmondani az ok-okozati összefüggéseket. Gyakran mondják, hogy a hajléktalan lét elviselhetetlen alkohol nélkül, de azt is megállapítják, hogy a hajléktalanná válásban az alkoholizmus nagy szerepet játszik. A hajléktalanná válás okai között emellett gyakran fordul elő a lelki eredetű sérülés mentális betegség.

A 2018-as felmérés szerint a válaszadók ötöde, de a fiatal válaszadók fele állami gondozott volt. Tekintettel arra, hogy a gyermekek nagyjából egy százaléka él állami gondozásban ez komoly kockázatot jelez.

Egy 1999-es tanulmány szerint a hajléktalanná válások kétharmadának hátterében kapcsolati konfliktus áll, 10-15 százalékban állami intézményből való kikerülés. Számszerűleg nehezen ragadható meg, de kiemelt helyen áll a gazdasági helyzet. A lakástalanság, pontosabban az alacsony jövedelműek számára is elérhető lakások alacsony száma is fontos szerepet játszik. Ez ugyanúgy a rehabilitáció során is nehezítő tényező. Ugyanígy a váratlan krízishelyzetet (betegség, sikertelen vállalkozás, betörés, stb) is a hajléktalansághoz vezető útként jelölték meg.

Bármennyire kutattam, nem találtam adatot arra, hogy az OPNI bezárása következtében mennyi mentális betegségben szenvedő került utcára. Ugyanakkor mindenki megemlíti ennek hatását.

Így a prevenciónak sokkal átfogóbbnak kell lennie. Az iskolában pótolható lenne az az életvezetési, megküzdési kompetencia, amit esetleg valaki nem kap meg a családjától. Jobban kellene foglalkozni a családi éltre való neveléssel. Ezek nagyon közvetett eszközök, de láthatóan mégis a családi problémák, kapcsolatok kezelésének csődje, az arra való képtelenség vezet a hajléktalansághoz leginkább.
Foglalkozni kell az alkoholizmus problémájával. Bár örömteli, hogy állítólag csökken az alkoholisták száma. Újra kell nyitni az OPNI-t, vagy gondoskodni kell a pótlásáról.

Az állami nyújtotta szociális háló nem biztosít elegendő védelmet a családi szociális háló nélkül. Ezt meg kell erősíteni, ahogyan a közösségi szociális hálót is. Ide tartozó probléma, hogy ma a fiatalok 75%-s semmilyen közösségbe sem tartozik. Erősíteni kell az ifjúsági és ezen keresztül a felnőtt közösségeket is.

És leginkább nekünk kell változni. Tudom, hogy nagy szavak, de minden ember lecsúszása a környezete szeme láttára történik. A közöny az, ami hagyja őket végigmenni ezen az úton. Ez a közöny az, ami miatt nem válik politikai üggyé a hajléktalanság kérdése, hiszen az érdektelenség miatt nem lehet vele szavazatokat szerezni.

KONKLÚZIÓ

A közös társadalmi szabályok mindenkire érvényesek. Ez alól azt sem mentesít, ha valaki nyomorban él. Ezért a közterületeink, közszolgáltatásaink használatában nem korlátozhat senki, még szociális jogcímen sem. (Ugyanez a véleményem a bulinegyedek utcáinak vizeldévé alakításával kapcsolatban is.)

Az én véleményem szerint a kockázatok miatt és a hajléktalanok szempontjából is jobb, ha tiltjuk a közterületen élést. Ha kell, akkor rendészeti úton akadályozzuk ezt meg. Jól látszik az adatokból, hogy ez maximum 4000 embert érint Magyarországon.
Az itt leírtakból következően ezen kockázatok léteznek, és továbbra sem gondolom azt, hogy a hajléktalanoknak jobb lenne az utcán élniük, mint intézményi keretek között. Nyitott vagyok, de eddig még senki sem tudott meggyőzni erről.

Azt is gondolom ugyanakkor, hogy ha a rendészeti intézkedéseket nem kíséri az intézményrendszer felülvizsgálata és szükség esetén annak átalakítása és forrásainak bővítése, akkor nem oldottuk meg a problémát, csak arrébb toltuk. Ez hiba lenne.

A hajléktalanság nem betiltható, csak felszámolható. De az utcán élés szerintem betiltható.